Ez az epizód az összes előzőhöz hasonlóan nem okoz csalódást, sőt, végre az első részben vázolt történelmi háttér is kezd kibontakozni. Amit pedig látunk, az egy óriási középsőujj a nagy amerikai álomnak. De nem akármilyen!
A felütés most is nagy poén lett. Miközben a szokásos megtörtént eseményes feliratok futnak az epizód elején, montázsban látunk két eseménysort: az egyikben a kansasi maffia vadászatra indul, amibe pont a fegyverek előkészítésénél kapcsolódunk be. A másikban kezdetben csak halljuk, aztán később látjuk is, hogy valaki beszél, és valószínűleg előre megírt szöveget mond el közönség előtt. Elhangzanak és láthatók olyan részletek, amikből egy idő után rájövünk, hogy Ronald Reagan mondja el választási beszédét, aki majd átvezeti Amerikát a ’80-as évekbe.
A rendező mániája a párhuzamos szerkesztés, de nem véletlenül hatásos mindig, mert nagyon jól csinálja. Egy-egy képsort látunk csak az egyik szálból, aztán vágás, és jön a másik – mint az egész sorozat logikája, csak kicsiben. Reagan szövegének retorikája egyre fokozódik, a nagyvadra vadászók és közötte pedig pont a montázstechnika miatt mintha közvetlen kapcsolat (vagy ok-okozati viszony) lenne, ezért sokáig azt hittem, a vadászat Reagan ellen indult. Hát nem, de a politikus beszédének szokásos sablonjaihoz – „God bless America”, hit, haza, család… főleg a család – az erdőben történő, tőlük független események ironikusan, fekete humorral kapcsolódnak.
Az ironikus, morbid humor ebben az epizódban legalább annyira, ha nem jobban, vonatkozik az amerikai hiúságra és naivitásra – az american dream illúziójára –, mint a szereplők közötti konfliktusokra. A hidegháború utáni elbizonytalanodás, a hippik szabad szerelmének kudarca, az indián őslakosok kérdése és az ufóhithez kapcsolódó paranoia több ponton feltűnik, kisebb vagy nagyobb jelentőséggel.
Valamelyik előző epizódban például éppen az ellenség ágyába menekülő Simone mondja, hogy hiányoznak neki a ’60-as évek, és továbbra is ő marad a lázadó „hippi” a családban, aki bár ügyetlen, nagy kárt okozhat a családnak (azt hiszem, ez a szándéka). Az indiánok pedig nem csak Hanzee karakterében vannak jelen, hanem lelkiismereti emlékeztetőként néha felbukkannak, például Charlie és Noreen beszélgetése közben a bolt dekorációját képező figura végig „része” a beszélgetésnek, vagy legalább is hallgatója. Az ufójelenség az első epizód óta nem került elő, pedig vártam, most viszont felbukkan egy csészealj Molly rajzán – nagyon kíváncsi vagyok, kialakul-e valami ebből.
A problémák megoldása a legegyértelműbb amerikai hősre vár: egy elnökre, és „Dutch” végre megérkezett. A filmszínészből lett kormányzó-elnökjelölt üres beszédét őszinte hittel és színészi tehetséggel adja elő – nem tudom, hogy az amerikaiakban egyébként is él-e egy hasonló kép Reaganről, vagy csak a rendező alkotta meg, de nagyjából olyan benyomást tesz, mint egy mosolygó kirakati próbababa. Nem véletlenül érkezik Reagan a filmszakmából, mert az irónia azt sugallja, hogy csak egy sztár, filmhős, egy ikon lehet megfelelő a nemzeti hős szerepébe, az pedig mellékes, hogy a karizmatikus felszín alatt mi van. Én egyébként nem gondolkodom ennyire negatívan és sarkosan erről, de Reagan karaktere itt komolyan vehetetlen politikusnak van beállítva – talán ebben van egy nem is olyan rejtett utalás Arnold Schwarzeneggerre, akit szintén a sztár imidzse segít kormányzói karrierjében.
Lou, aki mindig józan és már csak rendőri hivatása miatt is körültekintő, kénytelen kiszakadni az addigi nyomozásból, ugyanis rábízzák a feladatot, hogy a leendő elnökkel tartson kampánykörútján. Az aktív részvétel helyett Reagan mellett csak a rend védelmét szimbolizáló sakkbábu lesz belőle, akit kiemeltek a játékból (nem mintha amúgy sok mindent tehetne). Itt az újabb irónia: a rendőrből díszletkellék lesz, miközben Reagan az amerikai rendről és annak hatalmáról szónokol. Eközben persze Dodd ráküldi az egyik emberét (meg Charlie-t) Ed Blomquistre. Charlie-ról kiderül, hogy nem való a maffiába, de ha már magára vállalta a feladatot, hogy megöli Edet, igyekszik megtenni. A kimenetelt nem árulom el, csak annyit, hogy amikor Lou a helyszínre ér, már csak káoszt talál, ami rég kicsúszott az irányítása alól.
Az amerikai álom megvalósítása Peggyre és Edre vár, akiknek menekülniük kellene. Kétféle megoldás merül fel: Peggy Californiába akar utazni, az ország napfényesebb (és boldogabb?) felére. Ed viszont meg sem hallgatja az érveit, ő az álmot úgy képzeli el, hogy családot alapít, és a saját boltjában a saját főnöke lesz. Aztán változnak a dolgok, és Peggy akar maradni, Ed pedig menekülni. A nagy, személyes álom nem olyasmi, amiről hajlandók tárgyalni vagy egyezkedni egymással, de a legironikusabb az, hogy nem csak egymás álmairól nem tudnak, hanem közben az életük is veszélybe kerül, amit szinte észre sem vesznek. Ez komikus és buta, de valahol szép is, hogy mind a saját illúzióikban ragadtak.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
