Nekem már a múltkori rész is nagyon tetszett, de azt hiszem, a The Zygon Inversion túlszárnyalta az elődjét. Megint volt itt minden, amitől egy epizód jó lehet: izgalmas akciójelenetek, frappáns csavarok, elmejátszma, érzelmes jelenetek, mindemellett a karakterek szellemi és lelki képességei a maximumig ki lettek használva, a két főszereplő különösen sok teret kapott, és mindketten a legjobb formájukat hozták – úgyhogy emelem az összes kalapom Steven Moffat és Peter Harness előtt.
Ott hagytuk abba, hogy a Doktornak (Peter Capaldi) sikerül kiszabadítania Osgoodot (Ingrid Oliver), a béke őrzőjét, és felpattanva a UNIT repülőgépére ők ketten elindulnak a zygonok amerikai bázisához. Igen ám, csakhogy eközben Clarát (Jenna Coleman) lemásolták az alakváltó alienek, a testét pedig betették egy olyan kapszulába, mint amilyet már az előző részben is láthattunk. Clara másolata, aki egyébként a legfőbb zygon parancsnok, szabotálja a Doktor útját, és azon van, hogy megszerezze az Osgood-dobozt, amivel ki tudná robbantani a háborút a zygonok és az emberek között. Megindul a futás az idővel, mivel a parancsnokot nem csak a doboz érdekli egyedül, hanem idő közben az emberek között még békében élő zygonokat is a saját oldalára akarja állítani úgy, hogy félelmet szít bennük. Vajon sikerül-e a Doktornak és Osgoodnak megmentenie a Földet? És mi lesz Clarával és Kate Stewarttal (Jemma Redgrave)?
Kissé kezdett már zavarni, hogy Clara a korábbi epizódokban jócskán háttérbe szorult, vagy szinte egyáltalán nem is vett részt a cselekményben (lásd: The Woman Who Lived). Na, most bőven kárpótoltak az alkotók, és nem csak azért mondom ezt, mert gyakorlatilag két Clarát láthattunk a képernyőkön, hanem leginkább azért, mert az „igazi” Clara zseniálisat alakított. Teljesen nem akarom lelőni a poént, de a lényeg annyi, hogy a zygon parancsnok hiába akarja elnyomni őt, az elme szintjén akkor is kapcsolatban maradnak egymással, és Clarának ennyi bőven elég ahhoz, hogy ne csak a parancsnok befolyásolja őt, hanem ez oda-vissza működjön. Az ötlet fantasztikus, de a kivitelezés bőven hozzá tesz a zsenialitáshoz.
Aztán a vége – Istenem, de rég láttam ilyen gyönyörű végkifejletet! A sorozatra azért nagy általánosságban jellemzőek a megríkatós epizódok, ám erre nem számítottam. A Doki egy rendkívül szívfacsaró és őszinte monológot mond az utolsó tíz-tizenöt percben, ami a háborúról, annak menetéről és következményeiről szól. Én könnyfátyolos szemekkel néztem és hallgattam végig az egészet, ami leginkább Peter Capaldi csodálatos játékának volt köszönhető. Úgy érzem, aki eddig nem lett volna biztos a színészi képességeiben, annak most gyökerestül megváltozik a véleménye róla.
Korábban nem kifejezetten lelkesedtem a duplarészes formátumért, de a The Zygon Invasion-The Zygon Inversion pár megvett kilóra, sőt, az utóbbiról állítom, hogy az évad eddigi legjobbja. Mondanám, hogy nem lehet felülmúlni, de a széria erre úgyis rá szokott cáfolni.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
