Pozitívum: nosztalgikus, sokpácienses epizódszerkezet; negatívum: ellenszenves karakterek.
Penny megkezdi munkáját a kórházban, és új rezidensként a szokás úgy diktálja, hogy a vezető általános sebésznél kezdjen – vagyis Meredith-nél, aki bár állítja, hogy megpróbál túllépni a kettejük dolgán, valójában ott alázza meg a nőt, ahol tudja. April elintézi, hogy a kórházba hozzanak egy elárvult, jordániai kisfiút, akinek daganatok nőnek a kezén, hogy Jackson megműthesse – csakhogy a kisfiú megérkezésekor kiderül, hogy April hazudott az állapotát illetően, a fiú kezét pedig mostanra már annyira körbenőtték a tumorok, hogy látszólag csakis az amputáció a járható út. Egy autóbalesetet követően a kórházba kerül Richard egy régi barátja és annak a lánya, akit Maggie kezel. A balesetért tulajdonképpen az apa felel, mivel nem kezelteti rendesen a cukorbaját – Richard megpróbálja emiatt felelősségre vonni, ám ezáltal szóba kerül az apaság, Richardnak pedig el kell dönteni, hogy hallgat-e Maggie-ről, vagy bevallja barátjának, hogy hűtlen volt.
Na, szóval – kifejezetten élveztem, hogy végre több páciensünk is volt. Kamalnál, a jordániai kisfiúnál külön élveztem, hogy volt dráma, volt feszültség, és volt valódi orvosi munka, kutatás a megoldás után, küzdelem a betegért, amit mostanában nem sokat láttunk – szóba került nála az amputáció, egy ideig úgy tűnt, nincs semmi remény, aztán Jackson megmakacsolta magát, és mégis nekiesett a lehetetlennek. Meredith-ék páciense meg egyszerre volt vicces és tragikus a maga módján – egy tiszteletes, aki véletlen szétküldte a szexvideóját a gyülekezet összes tagjának. Ilyen szemszögből azonban Richard és barátjának szála kicsit gyenge volt, nem igazán törődött a karakterek gyógyulásával.
Másfelől viszont azok a karakterek, akiket eddig ellenszenvesnek találtam, azok most még ellenszenvesebbek lettek. April továbbra is egy szánalmas kis vakarcs, aki nem ért a szóból, és most még hazudozott is – jó, persze, a gyerek kedvéért –, hogy Jackson egyáltalán szóba álljon vele. Aztán a végén még ölelkeztek egy sort, amitől meg kezdek félni, hogy megint össze fognak jönni, de könyörgöm, ne. Éppen elég szenvedést (a nézőnek és nekik is) szült már kapcsolatuk.
Meredith sosem volt a szívem csücske, de az utóbbi időben azért többé-kevésbé sikerült megbarátkoznom vele, amit viszont most művelt, az nem tetszett. Persze, megértem az indokait, és nagyon emberinek is találtam, és valamilyen szinten azt sem bánom, hogy elégtételt vett Pennyn, de akkor is idegesítő és fájdalmas volt nézni. Továbbra is fenntartom, hogy az lesz a legjobb, ha minél hamarabb kiírják Pennyt, mert ez így senkinek sem jó.
Richardék történetében csak azt látom, hogy kellett valami töltőanyag, viszont ebből tovább nem nagyon lehet menni – hiába maradtak a pácienseknél elvarratlan szálak. Értékelem az üzenetet, amit át akartak vele adni, és jó volt, hogy erre szántak időt, de hogy őszinte legyek, nem igazán tudtak vele megfogni.
Aki viszont érdekes, az Dr. Riggs – a férfi, akivel April együtt volt Afganisztánban, és aki a kórházba hozta Kamalt. Benne az az igazán izgalmas, hogy úgy tűnik, közös múltja van Owennel – ami ráadásul nem túl kellemes, legalábbis Owen reakciójából ítélve. Vagyis nagy eséllyel vaj van a doki füle mögött, akivel – ennek alapján – fogunk még találkozni, és biztos vagyok benne, hogy fel fogja még kavarni a kórház életét.
Szóval igencsak féloldalas volt ez az egész – a szerkezet egészen tetszett, viszont sok karakter viselkedésével… nos, nem azt mondom, hogy nem értettem egyet, mert valamilyen szinten megértettem őket, csak hát nem volt kellemes nézni. El kéne már Seattle-be egy kis napsugár…
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
