Örök klasszikus a gyermekkoromból – na, ez most elég hülyén hangzott.
Szóval… elég kicsi voltam, mikor először láttam ezt a filmet (ötéves voltam, mikor kijött, de tuti azért pár évvel később láttam). Nem is nagyon voltak róla emlékeim, csak annyi, hogy valakinek beszorul a feje az ablakba, van benne egy vörös hajú nő, egy kigyúrt pasas egy szál törülközőben mászkál, és hogy a szállodaigazgató azt üvöltözi, hogy: „Nem hisztéria, Astoria!” Ja, és még annyi, hogy nagyon tetszett. Aztán egy-két hete megindult a vezérhangya, ahogy Hadházi mondaná, én pedig megszereztem a filmet. Aztán, mikor végre volt egy szabad estém, megnéztem. És fetrengtem a röhögéstől.
Egyszerűen pazar film. Kicsit utána olvasva megtudtam, hogy egy színdarab filmadaptációja, és ennek az információnak a tudatában jobban is átlátható és megérthető a film. Kevés színhely, viszonylag kevés szereplő, közel azonos fontossággal. A humora egyszerűen nagyszerű – színtiszta helyzetkomédia. Nem kellenek bele szuperhősök, lövöldöző pacákok, elszabadult szörnyetegek, hogy működjön, csak egy jó nagy adag emberi hülyeség, meg egy politikus, aki azt teszi, amihez a legjobban ért: hazudik.
Különösen tetszett Koltai Róbert játéka – megkockáztatom, hogy ő a legjobb az egész filmben. Persze Kern András és Kamarás Iván is hatalmasak voltak, Gáspár Sándorról pedig már ne is beszéljünk! Megemelem a kalapom minden színész előtt.
Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ez egy vígjáték – se nem több, se nem kevesebb. Nincsen mélyre menő üzenete, se nagy titok benne. Mégis, amire kitalálták, azt remekül hozza. Az egyik legjobb – ha nem a legjobb – magyar vígjáték. Mostanában miért nem tudnak több ilyet csinálni?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
