Az e heti Gotham rész megint elintézte, hogy jó pár percig keressem az államat, örömömben bokszoljak a levegőbe, vagy épp szomorúan meredjek a képernyőre.
Pingvin (Robin Lord Taylor) megtalálja az édesanyját Gotham egyik kikötőráktarjában. Már majdnem kiszabadítja, amikor fellépnek a színen Galavanék, Oswald pedig kénytelen végignézni, ahogy édesanyja a kezei közt hal meg. Ez pedig olyan olaj a tűzre, ami egyet jelent azzal, hogy Pingvin ki akarja végezni az újdonsült polgármestert —amire remek alkalom nyílik az esti választási ünnepségen. Eközben Edward (Cory Michael Smith) épp azon van, hogy Kristen (Chelsea Spack) holttestét eltüntesse, belső hangjának segítségével, (akivel végül egyesül), mert rájön, hogy az, amit tesz végül is szórakoztató, és gyönyörű.
Végre valahára megvalósul az, amit már olyan sok rész óta hiányoltam. Jim (Ben McKenzie) elkezd Galavan (James Frain) után gyanakodni, mert minden, ami a fickó körül történik túlságosan is hasonlít egy kidolgozott tervhez. Így végre nem a sötétben tapogatózik, hanem Pingvin hathatós segítségének köszönhetően a nyomozó rájön, ki is a ludas, ám a probléma mindössze az, hogy nem lesz egyszerű valakit eltüntetni, aki most foglalt helyet a polgármesteri székben, de ettől Jim Gordon, Jim Gordon, hogy bárhol is pöffeszkedjen az illetékes korrupt rossz fiú, az előbb vagy utóbb alapos fenékberúgásban lesz része –vagy rosszabban.
A másik, akinek örültem az pingvin volt. Végre akcióba lendült, és bár a bosszúvágy vezette, így nem tudta végrehajtani a tervét, de a következő részekben biztos vagyok benne, hogy alaposan odateszi magát, mert már igencsak keresztbe tehetne annak a fonott kalács képű Galavannek. Az első pár percben, amikor láthatjuk az édesanyjával, igazán megható volt. Itt látszik meg, hogy még egy hidegvérű gyilkosnak is vannak érzelmei, és kötődni tud valakihez. Bár, ez sajnos a gyenge pontja lett, de végül talán ez a tragédia fogja annyira megerősíteni őt, hogy leszámolhasson az anyja gyilkosával.
Az nagy meglepetés viszont Nygma volt. Miután „véletlenül” elintézi a barátnőjét, azon munkálkodik, hogy eltűntesse a nyomokat. Vívódik magával, mi lenne a helyes mi nem, de végül csak meggyőzi magát, hogy az a mámoros érzés, amit aközben érez, ahogy próbálja eltüntetni egy halott testét, amikor kitalálja a rébuszokat, az az ő szavaival élve gyönyörű. A rész végére tehát megkapjuk azt a Riddle-t akiről már csak egy zöld, kérdőjeles kosztüm hiányzik, mert lelkileg voltaképp kisült a friss, finom, ropogós Rébusz.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
