Sűrűsödik a cselekmény, annyi szent – viszont bennem meg egyre nagyobb a kérdőjel, hogy vajon tetszik-e ez nekem?
Andrew túléli a támadást, ami arra készteti Mayt, hogy ezúttal a saját kezébe vegye a dolgokat, és Bobbival Ward után induljon – vagyis pontosabban Alex von Strucker után, hogy utána a fiún keresztül találja meg Wardot. Mindeközben a halálra rémült Alex – mivel nem tudta teljesíteni a rá szabott feladatot, és ezért tudja, hogy kiiktatandó elemmé vált – felkeresi apja egy régi barátját a védelmi bizottság egyik tagját, hogy tőle kérjen segítséget. Daisy arra a következtetésre jut, hogy Lash az ATCU tagja lehet, és hamar ki is választja a szerinte legesélyesebb jelöltet, Rosalind jobbkezét, Bankset, akinek – az oldalán Mackkel és Hunterrel – titokban a nyomába ered, hogy kiderítse, a férfi Inhuman-e. Mindeközben Coulson és Rosalind tovább folytatja kis adok-kapok játékát, aminek a tétje, hogy Coulson végre láthassa az ATCU bázisát.
Szóval elég sok minden történt ebben az epizódban, méghozzá elég nagy dolgok is, ám mindeközben mégis azt érzem, mintha egy helyben toporognánk. Mert akárhogy is nézem, elméletileg négy rész van vissza a midseason fináléig, és azért tavaly ilyenkor már láttuk rendesen, hogyan fognak összefutni a szálak – Ward megszökött, és tudtuk, hogy Skye apját keresi, Skye apja összedolgozott Whitehallal, akinek az obeliszk kellett, Coulson pedig próbálta megfejteni a titokzatos írást, és mindez a végén Puerto Ricóba vezetett, miközben Bobbi és Mack titkos küldetéséről még nem is tudtunk. Most viszont itt van Ward vendettája, Lash, az ATCU, plusz a monolith meg Will, és egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy lesz ezekből a rettenetesen különálló szálakból négy epizódon belül egy egységes narratíva – de remélem, hogy az írók képesek erre.
De visszaszorítkozva magára erre az epizódra: talán a legfontosabb dolog, ami történt, hogy megtudtuk, ki is Lash valójában. Na, talán ez számomra ebben a részben a legérzékenyebb pont, hiszen az Inhuman-gyilkos Inhuman valódi személye kicsit személyesen is érint, ugyanakkor viszont kíváncsi leszek, hogy mindez mit fog jelenteni a jövőre nézve. Mivel Lash „civil énje” rengeteg érdekes kérdést vet fel – Mióta? Miért? Hogyan? –, amire remélem, hamarosan választ fogunk kapni. Másfelől viszont aggaszt is egy kicsit, hogy máris tudjuk, ki is ez a szörnyeteg – így oda a karakter mitikussága, és hirtelen rettentő sebezhetőnek tűnik, legalábbis számomra.
Ward szálában egyre jobban kezdek csalódni – azt hiszem, azt már ecsetelgettem, hogy sürgősen be kéne őt írni a történet főszálába, már csak azért is, mert azzal a lépéssel, hogy eddig Hunter vadászta őt, most pedig May, csak annyit értek el, hogy története most már nem csak mellékvágány, hanem monoton is. Látjuk, hogy készülget valamire, kapunk egy-két ködös utalást, de az egészben annyira nincs anyag, hogy egyszerűen még ez a lenyűgözően felépített karakter – tudjátok, hogy imádom – sem tudja most lekötni a figyelmemet. Egy érdekes dolog azonban mégiscsak történt vele kapcsolatban: megtudtuk, hogy a HYDRA-nak ezért mégis maradt még egy feje, aki megpróbálta maga alá rendelni Wardot, amit az rögvest el is utasított. Ez egyrészt jelenti azt, hogy Ward többé már nem hajlandó bárkinek is a fogdmegje lenni, másrészt pedig azt, hogy akármennyire is ugrál, nem ő a nagy HYDRA főnők. Ezen felül még azt is érdemes megemlíteni, hogyha viszont van másik nagy HYDRA főnök, akkor az Ward ellensége, meg Coulson ellensége is, és, mint ahogy azt tudjuk, az ellenségem ellensége…
A Daisy-Mack-Hunter trió egyszerűen bűbájos volt, imádtam a jeleneteiket – remekek voltak a kis csipkelődő beszélgetések, nem is beszélve Hunter felelőtlen – de hatásos – lépéseiről, és a másik kettő erre adott reakcióról. Számos egészen emlékezetes poén került ki ezekből a pillanatokból, amikbe azért beszivárgott kicsit a dráma is – avagy Daisynek és Coulsonnak lesz miről elbeszélgetnie, és könnyűszerrel árthat majd a kapcsolatuknak is.
Ami Mayt és Bobbit illeti… Mindkettejük módszereit illetően elég nagy kérdéseim vannak már a finálé óta, és őszintén szólva szeretném, ha végre kicsit – kontrollált körülmények közt – felelősségre vonnák őket a tetteikért (Bobbi kiszolgáltatta Karát, May pedig csellel gyakorlatilag megölte a nőt, és kétlem, hogy erről a többiek tudnának). Ettől elvonatkoztatva a banki jeleneteik jók voltak, és akármit is mond May, én egyet értek Bobbival, hogy ahol nem muszáj, ott nem kötelező harcba bocsátkozni.
Mindeközben Fitz továbbra is cuki és imádom, és gyakorlatilag ő az egyetlen, akiben még egyszer sem kellett csalódnom, és ezért rettentő hálás vagyok. És bár a srác a héten inkább csak a többi szálat segítette előre, azért láthattuk, hogy nyomoz a Will-ügyben is, aminek az eredményeiről azért eldumálhatnánk (szóval az asztronauta Will Daniels létezik, az meg már kérdés, hogy láthatóan semmit sem öregedett tizennégy év alatt).
Rosalindban, bármennyire is élvezem a Coulsonnal közös jeleneteit, továbbra sem bízom meg. Bár megértem, hogy mit miért tesz (legalábbis azt, amit megmutatott Coulsonnak), nem feltétlenül értek vele egyet, és továbbra is úgy érzem, hogy vaj van a füle mögött. Szóval azért érdekes karakter ő, és kíváncsi leszek rá, mire készül a közeljövőben.
És így a végére tartozom egy vallomással: kezdem meggyűlölni Lincolnt – pedig én aztán nagyon ritkán vagyok így karakterrel, a S.H.I.E.L.D.-ben meg aztán pláne nem. Itt eddig még soha senkit sem gyűlöltem, mert még a rosszfiúkat is értékelni tudtam a történetben játszott szerepük miatt. Ám most Lincoln feltűnt kemény harminc másodpercre a képernyőn, és legszívesebben lekapartam volna róla. Szóval írók, könyörgöm, gyorsan végezzetek vele.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
