Főszereplő: csak hullákra áll fel a farkam, ezért nőket gyilkolok. Én: oké… van még egyéb más mondandója is?
1982, Los Angeles, Sunset Strip – a bűn negyede, a rock, a szex és a drog melegágya. Itt vadászik áldozataira a karizmatikus Kent (Ed Westwick) – a különféle hazugságokkal fiatal nők bizalmába férkőzik, elcsalja őket a bárból, majd a kocsijában, közvetlen azelőtt, hogy lefeküdne velük, megöli őket. Egyik áldozatát halála után meg is erőszakolja, majd lefejezi, a hullát pedig egy temetőben hagyja, ott, ahol egy korábbi sorozatgyilkos is kitette egyik áldozatát. Az ügyet Jack Roth (Jeremy Sisto) nyomozó kapja meg – Roth-t nem hagyja nyugodni társa pár hónappal azelőtt bekövetkezett halála, és ennek kapcsán nem is akar új társat. De persze, hogy kap, méghozzá az ambiciózus és nagyszájú Paco Contreras (Gabriel Luna) személyében. Azonban Roth mindenféle nyomozói erénye ellenére nem rendelkezik fedhetetlen erkölcsökkel – bár otthon felesége (Jaime Ray Newman) és tinédzser lánya (Anne Winters) várja, ő mégis a drogkereskedők közé beépült nyomozóval, Dianne Gibbonsszal (Karolina Wydra) tölt el pásztorórákat. Mindeközben persze Kent további áldozatok után kutat: egyiküket, a fiatal újságírót, Karen McClarent (Taissa Farmiga) még nem sikerült becserkésznie, amikor pedig kiderül, hogy másik reménybeli áldozata, Betty Beaumontaine (Erika Christensen) egyedülálló anyuka – meg amúgy egy szadista ápolónő –, Kent úgy dönt, inkább udvarolni kezd neki.
Őszinte leszek – bár kezdetben érdekelt az alapkoncepció, mire hivatalosan is kijött az epizód, már annyi rosszat olvastam róla (pedig nem is kerestem ezeket a kritikákat; egyszerűen csak szembe jöttek velem), hogy el is ment a kedvem az egésztől. De miután megígértem ezt a cikket, csak rávettem magamat, hogy megnézzem, és sajnos azt kell, hogy mondjam, nem hazudtak a kritikák.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy most az egyszer inkább szorítottam a sorozatgyilkosnak, mintsem a zsaruknak – mert Kent legalább érdekes. Van valami kattanás a fejében, amitől úgy gondolja, jó poén nőket ölni, utána meg megerőszakolni a hullájukat, és emiatt semmiféle megbánást nem érez – viszont a gyerekekért meg odáig van, és rettentő gyengéd velük. Betty meg a tökéletes társa, már ha mondhatok ilyet – amilyen kis aranyosnak meg ártatlannak tűnik első ránézésre, van egy olyan sejtésem, hogy a nő legalább olyan rossz, vagy még rosszabb, mint Kent, ez pedig legjobban talán a pókos jelenetben látszik, meg az epizód végén, a klubban. Amúgy meg érdekes a Kenttel való kapcsolata, és a maga beteg módján még a szexjelenetük is jól volt megrendezve.
Mellettük a nyomozók egy nagy, szürke halmaz. Mindenki unalmas, klisés, karakterüket lerágott csontokra húzták fel. Legrosszabb közülük maga Roth, akinek meg pont a középpontban kellene lennie – ő nem csak unalmas, üres, és túlerőltetett, de egyenesen ellenszenves is, ahogy mindenféle megbánás nélkül megcsalja a feleségét. Mondjuk nála se az idegesítő Contreras, se a kis naiva Karen nem jobb. A „jófiúk” közül az egyetlen érdekesebb karakter Dianne, de ő is csak azért, mert tudja, mit akar, és kiáll magáért.
A párbeszédek amúgy nevetségesek, sokszor fogtam a fejemet, hogy ennyire le akarják nyomni a dolgokat a torkunkon. A nyomozás lapos, és mivel hogy az első rész végére a zsaruk meg már gyakorlatilag tudják, hogy ki a gyilkos, úgyhogy nem tudom, mit lehet ebből a sztoriból hosszú távon kihozni.
Az egyetlen plusz talán, hogy a sorozat a nyolcvanas években játszódik – vagyis faxgépek, csipogók, és dosos számítógépek uralnak mindent. A jelmeztervezők azonban nem engedték annyira szabadjára fantáziájukat, mert amíg a háttérben feltűnik néhány édesen nevetséges, rettentő gagyi nyolcvanas évekbeli ruha, addig a főszereplők mind olyan cuccokat hordanak, amik ugyan magukon viselik a korszak jellegzetességeit, még ma is könnyűszerrel felvállalhatóak lennének az utcán. A háttérben feltűnő reklámtáblákat azonban érdekes böngészgetni, mert arra viszont tényleg figyeltek, hogy ezek megfeleljenek a kornak – én például kiszúrtam egy Airplane 2-plakátot (és azt hiszem, hogy ez sokat el is árul a sorozatról – az, hogy egy plakát a háttérben jobban megfogott, mint a sztori).
Szóval lehetett volna ez jobb is – ám így csak egy nem túl figyelemre méltó, unalmas karakterekkel dolgozó tucat nyomozós sztorit kaptunk, amiben még csak igazán rejtély sincs, maximum csak annyi, hogyan is fog alakulni Kent és Betty kapcsolata, és mikor dobja ki a felesége Roth-t?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
