A gótikus horror – vagy általában véve a borzongás – és Guillermo del Toro rajongói nem fognak csalódni. Minden kellék együtt van: dohos, ódon kastély, naiv főhősnő, lappangó titkok és kísértetek – igazán megrázóvá viszont nem a szellemek teszik, hanem félelmünk a lassan feltárulkozó őrülettől.
A Bíborhegy romantikus történetnek indul, és akár végig az is maradhatna. A tipikus horrorok csak hozzáadnának néhány szellemet, akik a szerelmeseket kísértik, és a film első felében úgy tűnhet, ez a film is csak ennyit tud, aztán megindulunk lefelé a Bíborhegy sűrű vörös agyagába, rémálmaink középpontja felé.
A történet napfényes-levegős első felében megismerjük a haladó szellemiségű amerikai lányt, Edithet (Mia Wasikowska), akit gyerekkorában meglátogatott anyja kísértete, és figyelmeztette, hogy óvakodjon a Bíborhegytől, ő azonban ahelyett, hogy ettől megőrült volna, annyira mélyen elfojtotta magában a dolgot, amennyire csak lehet. Fiatal nőként gótikus rémregényeket ír, és apja olyan támogatással övezi, ami az 1890-es években a lányoknak még nemigen járt, ha karriercélokról volt szó.
A modern apa rossz szemmel nézi az Angliából érkezett nemest, akiről gyanítja, hogy nem őszinte szerelemből udvarol a lányának, és világossá teszi, hogy ő a kemény munkával szerzett pénz, és nem a születési előjog pártolója, a házasságba pedig nem egyezik bele. Miután Edith apját meggyilkolják, a naiv és szerelmes lányt senki sem tudja visszatartani, hogy hozzámenjen Thomas Sharpe-hoz (Tom Hiddleston), aztán vele és nővérével, Lucille-lel (Jessica Chastain) visszatérjen Angliába, a gyönyörű és félelmetes, óriási gótikus kastélyba. Edith előtt egyre több kísértet jelenik meg, és iránymutatásukkal fokozatosan felfedi a kastély és a testvérpár titkait, amelyek hol máshol, mint a vérvörös agyaggal teli bányában, az épület alatt várakoznak.
A történet sok elemet átvesz a gótikus regényirodalom és a klasszikus horrorfilmek hagyományából, így semmi sem lesz radikálisan új, az összhatás viszont egyedülálló. Gulliermo del Toro egyedi stílusa és képzelete szervezi meg a film egységét, ezért nem meglepő, hogy hasonló megoldásokkal találkozunk, mint előző rendezéseiben.
A kísértetek hasonlóan jellegzetesre sikerültek, mint az Ördöggerinc szellemfiúja, és a fejlett animációs technikának köszönhetően még kifejezőbbek: félig átlátszóak, félig pedig látható bomló izomzatuk és csontjaik, mintha evilág és túlvilág között lebegnének – ez nagyon jó szimbóluma a lélek és a kastély mélyében őrzött, undorkeltő titkoknak, amelyektől nem lehet megszabadulni, újra és újra kísérteni kezdenek.
Az alapvetően lélektani történet mögött most is áll egy történelmi háttér, bár kevésbé markáns, mint A Faun labirintusában vagy az Ördöggerincben. A 19. és 20. század fordulóján járunk, a sorsfordító modern találmányok és Freud munkásságának korában. A régi és az új világ csap itt össze, amire Edith apja is utalt: a munkával szerzett vagyon a nemesi előjoggal, a tudomány a babonával, a személyes tudat pedig a meghasadtsággal.
A film tele van apró utalásokkal, amelyek egyrészt a korra vonatkoznak, másrészt pedig a néző várakozásait, kíváncsiságát irányítják egy-egy elszólással. Lucille, a gótikus-viktoriánus világ képviselője mindig egy kicsit ódivatú ruhákat visel, Edith pedig a történet korához viszonyítva későbbi divatot. A szőke hajú, ártatlan Edith színes, giccsesen eltúlzott megjelenésével az élet szépsége – akár azt is mondhatjuk, hogy egyfajta „jó” –, Lucille pedig sötét gyászruháival, tejfehér bőrével és fekete hajával a halál szépsége.
Mia Wasikowska a naivitásból felébredő, felnőtté váló lány karakterét nagyon jól hozza, és Tom Hiddlestonról sem nehéz elhinni, hogy minden nőt magába bolondít, akit csak akar. A legzseniálisabb alakítás mégis Jessica Chastainé, aki zseniálisan átélhetővé teszi a gyönyörű és félelmetes Lucille minden ellentmondását – furcsa módon én vele tudtam legjobban azonosulni.
A Bíborhegy lassan, fokozatosan tárja föl a titkokat, és először kisebb utalásokkal megpróbálja a nézőket rávenni, hogy kérdéseket tegyenek fel. Miért van olyan feltűnően jó viszonyban a két testvér? Miért mondja Thomas öreg, szolgája Edith megérkezésekor, hogy az úr már régóta nős? A válasz, amit később kapunk, meglepőbb és iszonyatosabb lesz, mint gondolnánk.
A történet középpontjában mégis csak egy meghatározó lélektani probléma áll: Edithnek fel kell nőnie, el kell vesztenie az ártatlanságát – ami egyrészt a gyermeki tudatlanságot, másrészt a szüzességet is jelenti –, és ehhez tartozik, hogy szembesüljön a halál tényével. Miután anyja meghal, elfojtja magában a gyászt, ezért amikor apja testét azonosítja, képtelen felismerni a halált, és csak az tűnik fel neki, hogy hideg a keze, és nem mozdul. Bíborhegyen viszont semmi sem maradhat feltáratlanul, csak az a kérdés, meg tudja-e őrizni a lány testi és lelki épségét. És ahogy Guillermo del Torótól várható, itt sem a kísértetek a gonosz, pusztító lények; ők csak iránymutatók, nyomra vezető emlékfoszlányok.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
Trackback/Pingback