Az előző cikkemben a trailer alapján azt jósoltam, hogy a The Girl Who Died-The Woman Who Lived páros másnak ígérkezik, mint a korábbi kétfelvonásos epizódok, és mindez be is igazolódott: ez alkalommal a sztori máshogy kapcsolódott egybe, és most szerencsére mindkét része klappolt. Egy igazi pörgős kalandnak lehettünk szem- és fültanúi, ám nem csak móka és kacagás volt jellemző eme negyvenöt percre, hanem bizony elénk tárult ismét egy nagy probléma, ami elől nem menekülhettünk (ahogy a karakterek sem), és volt min elgondolkodnunk.
A Doktor (Peter Capaldi) 1651-ben köt ki, és egy medálnak álcázott, ám meglehetősen nagy erővel rendelkező, idegen eredetű tárgyat keres, amikor egy rablás kellős közepébe keveredik. A maszkot és fegyvert viselő alak épp egy olyan lovaskocsit állít meg és próbál kifosztani, amiben nemes emberek ülnek, amikor a Doki megzavarja. A csak Rémálomként emlegetett fosztogató addig vitatkozik az időlorddal, amíg a hintó utasai le nem lépnek, magára hagyva a pórul járt rablót és a Doktort. A Rémálom ezután leveszi az állarcát, és kiderül, hogy ő Lady Én (Maisie Williams), aki ugyanazt a medált keresi, mint a Doktor, és kísértetiesen hasonlít valakire, akivel kedvenc időutazónk nemrégiben találkozott. De ki is valójában Lady Én, és miért akarja megkaparintani Hádész Szemét?
A The Woman Who Livedben ismét minden megvolt, amit egy Doctor Who résztől el lehet várni, vagyis az izgalmak, a poénok, a lehetetlen helyzetek, az ügyes csavarok, és mindezek mellett a szívfacsaró szcénák is szépen megférnek. Most maga az alaptörténet és a végkifejlet nem is volt olyan nagy durranás, viszont az odáig vezető út megszépítette az egészet – ebből is látszik, hogy mennyi múlik a kivitelezésen. Maisie Williams másfeledik karaktere a sorozatban néhol picit irritáló, ám összességében jól kidolgozott, szerethető, és tökéletesen beleillik a cselekménybe, ráadásul a Doktor és Lady Én közti pazar kémia sem elhanyagolható. Valószínűleg nem most láttuk utoljára a hölgyet, legalábbis remélem, mert nagy kihagyott ziccer lenne itt elvarrni a szálakat.
Ugyan most is előkerült a Doktor és az útitársak problematikája, a hangsúly inkább a halandók és a halhatatlanok kapcsolatán volt. A Doki és Lady Én gyönyörűen kifejtették ezt az igencsak kemény témát, körbejárva mindkét oldal pozitívumait és negatívumait, mindeközben ráébresztve egymást egy-két dologra. Ez volt a legszebb az egész párbeszédben: a Doktor és Lady Én is túl tudott jutni a saját tapasztalatain és véleményén, és meg tudták érteni és elfogadni a másik álláspontját. Persze a halál túlzott emlegetése tudjuk – legalábbis sejthetjük –, hogy mit jelent a Doki életére nézve, ám az ilyen jelenetek azért meg tudják melengetni a nézők szívét.
Jövő héten kész apokalipszisre számíthatunk, mert olyan szörnyek fenyegetik a bolygót, akik az ötvenedik évfordulós részben is felbukkantak, és már akkor sem bántak kesztyűs kézzel a Földünkkel – meglátjuk, most mire készülnek.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback