Genndy Tartakovsky nem ismeretlen a gyerekkori és a legjobb értelemben véve gyerekes borzongás kedvelőinek, főleg a kilencvenes évek szülöttei körében, akik a Dexter laboratóriumán, a Pindúr pandúrokon, vagy épp a Billy és Mandy-n nőttek fel. Most az örök gyerek Adam Sandler a forgatókönyv társszerzője, és ez az idétlen humor olyan egyvelegét nyújtja, ami lehet bármennyire infantilis, friss és újszerű poénokkal hat.
A történet nem sokkal azután kezdődik, hogy az előző véget ért. Jonathan és Mavis esküvőjével nyitunk, és már ebben a rövid felvezetésben megjelenik minden, ami a későbbiekben fontos lesz. Egyrészt az emberek és szörnyek világának mássága a legfőbb humorforrás, másrészt pedig ugyanez viszi előre a cselekményt is. A vőlegény „normális” embercsaládja az igazi furcsaság ezen az esküvőn, akiket minden szörny döbbenten néz, amikor megérkeznek – pont fordítva, mint ahogy várnánk, bár az idegenkedés kölcsönös.
Ebben a nyitó jelenetben pörgősek és jól eltaláltak a poénok, ami a film végéig megmarad – szó szerint minden harmadik másodpercre jut egy vicc, ami szinte mindig szituációs (a sikító esküvői torta engem rögtön megvett kilóra), néha pedig a freak-séget boncolgatja. Nem vicces, de jól eltalált kínos jelenet, amikor Jonathan szülei más szörny-ember párokat akarnak bemutatni a fiataloknak, és meghívnak tévedésből egy ember-ember párt, amiben a „farkasember” valójában egy nagyszakállú hipster.
Az esküvő után a hotel már embereket is fogad, és Draculának ez okozza a legnagyobb problémát, pontosabban, hogy ő képtelen alkalmazkodni hozzájuk, és egyben haladni a korral – például a fiatalabb generációnál nehezebben tanulja meg kezelni az okostelefonját. Amikor pedig félig ember, félig vámpír unokája születik, akiről ötéves koráig nem lehet tudni, kinőnek-e a vámpírfogai, a nagyapai szeretete nem elfogulatlan. Ő ugyan már elfogadja az embereket, de nem tudná elviselni, hogy az unokája is az legyen, ezért mindent megtesz, hogy előhozza belőle a vámpírt. Az igazán félelmetes vérszívó Dracula apja, Vlad, aki még sokkal „konzervatívabb”, mint a fia, annyira, hogy még az emberek szagát sem képes elviselni.
Annak ellenére, hogy világosan látszik, milyen tanulságokat akar átadni ez a film, nem érdemes pusztán a másság és a generációs különbségek feloldására vonatkozó felnőtt elvárással nézni, mert ezekre a kérdésekre elég naiv, idilli és leegyszerűsítő – mondhatni hollywoodi – válaszokat ad. Másfelől, ez a könnyed, óvodás humorú film gyerekeknek szól. Tartakovsky és Sandler nem a kamaszkorba vezet vissza, hanem annál sokkal mélyebbre. Dőljünk hátra a moziban, és hagyjuk, hogy idétlenül nevessen a bennünk lakó ötéves a zselé-emberen vagy az önzően cuki Drakula nagypapán.
Egyetlen valódi felnőtt karakterrel sem fogunk találkozni, mert itt mindenki gyermekien éretlen. Egyikük sem akar minket tanítani vagy feleslegesen bölcselkedni, csak mind a saját nézőpontját szeretné érvényesíteni, ami sokszor összeférhetetlen másokéval. Aztán, ahogy az óvodában is megtanultuk kölcsönadni a homokozólapátot, ők is megtanulnak engedni egy kicsit, és így békében együtt élhetnek egymással. Egy óvodásnak ez igazán hasznos tanulság, a felnőtt nézők pedig néha magukra csodálkozhatnak egy-egy poénban vagy szituációban.
Genndy Tartakovsky régi rajongói, akik ovi után a Cartoon Network előtt ültek – én, bevallom, ilyen voltam –, és a gyerek-nézőközönséggel már, a szülőivel pedig még nem azonosak, furcsa nosztalgiával nézhetik ezt a filmet, ugyanis Tartakovsky minden fogása, stílusjegye felidézhet valamit a régi élményekből. De a legjobb mégis úgy nézni a Hotel Transylvania 2-t, hogy nem akarunk közben felnőttek lenni. Tehát, kedves kortársaim: lóbáljátok a lábatokat, szívjátok a kólát idegesítő hangon, és nevessetek együtt a mellettetek ülő ötévesekkel, mert sose növünk fel!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
Trackback/Pingback