Ha a hangvétel még mindig nem is az igazi – márpedig az nem is lesz a rendjén, amíg az írók nem rendezik Castle és Beckett problémáját –, legalább kaptunk egy klasszikus Castle-alapszituációt.
Egy férfit – egy „szállítót” – lelőnek egy parkolóházban, amit rögtön jelent is egy anonim szemtanú – akinek viszont sikerül bemérni a mobilját, és bevinni az őrsre, hogy részletesebb vallomást tehessen. A probléma csak annyi, hogy a hölgynek, Mia Laszlónak (Stephenie Weir) esze ágában sincs elhagynia a lakását – Mia ugyanis szuperérzékeny szaglástól szenved, amitől az egész külvilág egy bűzölgő katlan a számára, és amitől igencsak mogorván áll az emberekhez. Azonban Rick az egyetlen, aki komolyan veszi a nő problémáját, és aki meglátja benne a lehetőséget – Mia ugyanis nem csak képes azonosítani a gyilkost a szaga alapján, hanem azt is meg tudja állapítani, hogy Beckett még mindig szerelmes-e Castle-be az általa kibocsátott feromonok alapján. Mindeközben Ryan és Esposito megkapja a hadnagyi vizsga eredményét: Javier átment, Kevin azonban nem.
Az alapötlet, bár azért a korai epizódokhoz nem ér fel, ügyes: Mia hiperérzékenysége egyszerre remek konfliktus- és humorforrás. Konfliktus, mert lehetetlenség bánni vele különcsége és a szagok miatt kialakult embergyűlölete miatt, és humor, mert… Hát, igen, minden a szagokra vezethető vissza nála. Amúgy a dinamikája Castle-lel remekül sikerült, imádtam, ahogy Rick szépen lassan előhúzta a maga épített kis gubójából, és Mia lassan élvezni kezdte az életet – jelenete a vége felé Marthával pedig külön szép volt.
Ami Rick és Kate kapcsolatát illeti… Na, az még mindig fájdalmas. Cuki volt, ahogy Mia jelezgetett Castle-nek, és igen, tudjuk, hogy ezek ketten még mindig megvesznek egymásért, és igen, a közös nyomozás is működik, de ez az erőltetett különélés továbbra sem működik, és alig várom, hogy erre végre a rajongókon kívül más is rájöjjön. Az utolsó jelenet különösképpen fájdalmas volt, márpedig azt hittem, hogy az efféle szívfájdalmon már túl vagyunk ebben a sorozatban. De azt hiszem, hogy ezt már párszor kifejtettem az elmúlt hetekben, úgyhogy most ezt a témát le is zárom.
Ryant és Espót nézve egyfelől tetszik, hogy bejött ez a kis erőegyensúlybeli eltérés, bár arról vitatkozhatnánk, hogy jó ötlet volt-e pont ez a felállás – végül is mindig is Ryan volt az, aki valahogy a totemoszlop aljára került (Castle alá), és talán pont ezért érdekesebb lett volna, ha ezúttal ő kerekedik Espo fölé. De persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a jelenlegi felállással bármi baj lenne. Azt viszont szeretném megjegyezni – ugyanis ez egy kicsit bökte a csőrömet –, hogy egy lőtt seb semmilyen esetben sem vicces. Főleg akkor nem, ha véletlenül pont a társa lövi le az embert. Sőt, még akkor sem vicces, ha a golyó éppen fenéken találja az embert.
Az ügy nem érintett meg annyira, egyrészt azért, mert kicsit túlkomplikáltnak éreztem, másrészt pedig azért, hogy gyakorlatilag az első öt másodpercben ráéreztem, hogy ki lesz a gyilkos – nem azért, mert ez ennyire egyértelmű lett volna, hanem egyszerűen azért, mert bekapcsoltak az ösztöneim. De attól még az áll az alaptétel, hogy nem tudtak meglepni. Amit viszont nem értek, hogy Hayley hogy szambázhatott be ilyen könnyedén az őrsre – kérem szépen, attól, hogy ő most elméletileg „állandó” karakter, Haylie még tudtam továbbra is Angliában operál, és előbb el kéne intézni, hogy a székhelye New York legyen, mielőtt elkezd ilyen random módon feltűnni a kapitányságon.
Szóval bár nagyon lassan, és igencsak bizonytalanul, de elindultunk a javulás útján, az új showrunnereknek bizony van ám mit még csiszolgatnia – az elsődleges probléma természetesen Rick és Kate kapcsolata, ám ezt máris szorosan követi az új karakterek rendes elhelyezése a sztoriban.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
