Az Odaát ismét jó irányban halad minőségileg: ugyan a The Bad Seed nem volt olyan lehengerlően fantasztikus, mint a múltheti rész, megint nem sok okunk van panaszra. Rengeteg az akció, több szálon fut a cselekmény, de egyáltalán nem gabalyodnak össze, valamint a tempó és a karakterek is rendben vannak. Két ütős epizód után nem baj, hogy a nézőknek van egy kis ideje magához térni, ám közben azért haladunk is előre – a kettőt nehéz összeegyeztetni, de Carveréknek ez most nagyon szépen sikerült.
Dean (Jensen Ackles) és Sam (Jared Padalecki) végre rátalálnak Castielre (Misha Collins), aki igencsak rossz bőrben van, hiszen átok ül rajta, ami szépen lassan felemészti őt belülről. Az átkot csak egyvalaki tudja megszüntetni, mégpedig az, aki kimondta – tehát nem más, mint Rowena (Ruth Connell). A srácok tehát a vöröshajú boszorkány keresésére indulnak, akit viszont nem olyan könnyű megtalálni, ráadásul a Kárhozottak Könyve is nála van, egyszóval duplán veszélyes. Eközben Crowley (Mark Sheppard) és alattvalói próbálják a kórházból megmentett kislányt, Amarát (Gracyn Shinyei) pátyolgatni, aki rohamtempóban fejlődik, mind szellemileg, mind testileg, ráadásul folyamatosan lelkekre szomjazik. Mire azonban a Pokol királya rájön, hogy kordában kéne tartani a leányzót, addigra már mindez lehetetlen feladattá válik.
Ugyan még mindig nem vagyok teljesen elégedett azzal, ahogy az alkotók Casszel bánnak, ám legalább már eljutottunk odáig, hogy esetlegesen feloldódjon az átok, ami az előző szezon vége óta ül rajta. Aminek viszont nagyon örülök, az Rowena visszatérése: szerintem belefért volna ő a premierbe is, de oké, nem vagyok telhetetlen. Boszorkányunk nem sokat változott a tizedik évad óta, hiszen még mindig elegánsan pimasz, és imádnivalóan gonosz – pont ezért szeretjük. Sam, Dean és Crowley hozzák a formájukat, azonban Amara számomra egyelőre kissé ellentmondásosnak tűnik, de mivel még ez volt az első olyan epizód, amiben jelentős szerepet kapott, ezért biztosan lesz még idő arra, hogy igazán kibontakozhasson a karakter.
Egy jelenetről szeretnék külön említést tenni, mivel nagyon megfogott. Adott két lény, akik általában ha találkoznak, akkor azon vannak, hogy minél előbb likvidálják egymást. Most viszont, amikor egy teljesen átlagos bárban összefutottak, akkor nemcsak hogy elmaradt a csihi-puhi, de még beszélgetni is leültek egy ital mellett. Ez a szcéna egyszerre abszurd, vicces és furcsamód aranyos: képzeljetek el két ősi ellenséget, akik megunják az egymással való hadakozást, mert éppen mindkettejüknél totális a káosz, és inkább leülnek panaszkodni a helyzetetről két pohár whiskey mellett – zseniális!
Eddig tehát nagy általánosságban elégedett vagyok az Odaát teljesítményével: nincsenek üresjáratok és felhőkarcoló méretű hibák, vannak jól működő újítások, és még a sztori is érdekes. Csak így tovább!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
