„Te! Aki beszennyezed a felkelő nap földjét! Az eljövetelemmel én, Yato Isten elpusztítalak ezzel a Sekkivel, és elűzöm eme mérhetetlen nagy tisztátalanságot! Bevégezve!”

Yato úgy néz ki, mint egy hétköznapi fiú. Melegítőben jár kel az utcákon apó munkák után kutatva. Ám ő mégsem annyira átlagos, hiszen ő a nagy Yatogami, egy háború Isten, aki azért harcol, hogy egy kis népszerűségre szert tegyen, és az adományokból szentélyt építessen magának. Ám a helyzet nem túl fényes. Méltatlan munkák elvégezésére kényszerül, ráadásul a Szent Kincse — aki voltaképp a bajtársa és egyetlen fegyvere — is elhagyja. Így fegyvertelenül kell felvennie a harcot a gonosz kísértetekkel szemben, akik az ember bűnös és sötét gondolatait ébresztik fel. Yato épp egy elveszett macskát próbál előkeríteni. Mikor próbál utána eredni, egy iskolás lány Hiyori Ikki ellöki, egy kamion elöl, és ő sérül meg helyette. Így ismerkednek meg főszereplőink, és így fonódik össze a sorsuk.

Kezdjük a történettel. Iskolás fiúk lányok az alap, (mert mi lenne más?) de aztán ahogy kibontakozik előttünk az Istenek, Szent kincsek, démonok, kísértetek és szellemek világa, az káprázatos. Jó, láttunk már ilyet is, hogy a japán mitológiából szednek elő karaktereket, de velük még biztosan nem találkoztunk, annak ellenére, hogy van néhány momentum, ami igencsak ismerős lehet más animéből. Vegyük csak példának Hiyori balesetét, ami után fél szellemmé válik. Madár legyek, ha ez nem a Yu Yu Hakusoból van. Yato karaktere pedig engem minduntalan az idegesítő, de nagy harcosra Gintokira emlékeztetett a Gintamából. Valamint az, hogy a fegyver egy személy, az ugye Soul Eater. Nem tudom, hogy véletlen-e, de azt le kell, szögezzem, hogy engem ezek nem zavartak. Lehet vádolni, hogy koppintás, de szerintem belefér. Szóval a történttel, semmi probléma, sőt nagyon is tetszett az egész világ, a karakterek kapcsolata, és kötelező apró küldetések, amik végül egy nagy csatába torkolltak végkifejlet gyanánt. A harcok látványosak, a dialógusok pörgősek, viccesek – amikor kell szívszaggatóak, vagy komolyak. A csekélyke rész szám miatt pedig hamar kipörgeti az ember. Nem azt mondom, hogy ismét elkapott az az érzés, mint a nagyobb animéknél, amikor a falat kapartam, de kíváncsi voltam a folytatásra minden rész után, és végül az utolsó részeknél eléggé belelkesültem.

Térjünk át a karakterekre. Yato az ügyeletes hülye. Semmirekellő, szórja a pénzt, olyan, mint egy csöves. Se szentélye se lakása, se semmije nincs, ami a sajátja lenne, kivéve ugye Yukinét, a későbbi Szent kincsét. Yato igencsak rejtélyes karakter. Kapargatják az első évadban a múltját, de konkrétumokat, részleteket nem tudunk meg, és ez nagyon ki tud akasztani. Értem én, hogy a jelenlegi élete a fontos, de azért én pár flashback jelenetre vevő lettem volna, nem csak pár képkockára, mikor komoran néz, azokkal a villózó kék szemeivel. Szóval egy nagy lapát kidolgozottság rá fért volna még szegényre, de nálam így is viszi a pálmát, mert nagyon szerethető. Kitartásával, alázatával pedig komoly követendő példa.

Yukine, Szent Kincs. Voltaképp egy kard, ami Yato fegyvere. Egy halott emberi lélekből befogadott szellem, akit a mestere nevez el, és onnantól hűséges szolgája kell, hogy legyen. Ő maga nem emlékszik a múltjára, csak néhány érzésre. Yukine-ben ezt szerettem a legjobban, hogy bár szellem, nagyon szeretne ember lenni. Családot barátot, és nagyon kiborul, amikor rádöbben nem lehet az övé az amit akar. Yukine-n keresztül bemutatják az emberi gyarlóságot: kapzsiság, féltékenység, bujaság. Ő csak egy szellem, mégis ő tűnik a legemberibbnek. Pár részen keresztül kicsit ellenszenves volt, mikor Yatonak sok fájdalmat okozott, mivel, ha a Szent Kincs bűnbe esik, a mestere fájdalmat érez, így Yatonak sok fájdalmat kell kiállnia, míg Yukine önmagát kutatja.

Hiyorit én először nem szerettem. Töltelék karakternek gondoltam, akit mindig meg kell majd menteni. Aztán bebizonyította, hogy nélküle karaktereink rég aluról szagolnák az ibolyát, úgy hogy végül megszerettem. Nagyon bátor, kitartó, kissé lökött, közben pedig nagyon szerethető. Meg tanul együtt élni fél szellem énjével, és mivel nagyon fontos neki az a két félnótás, így hárman erős baráti köteléket alakítanak ki.

A mellékszereplő közül ki kell, emeljem Bishamont és annak Szent kincsét Kazumát. Bishamon, vagyis Veena, nekem kiköpött Mira Armstrong a Full Metal Alchemist Brotherhoodból, Kazuma pedig egy az egyben Yukio Az Ao no Exorcistből. Külsőre. Az ő előtörténetükből is marha keveset tudunk, de a köztük működő kémia nagyon jól működik. Bishamon nagyon ijesztő, de kiváló Isten, aki szervezetten végzi a dolgát. Yatoval való nézeteltérésüket pedig még mindig nem értem, mert mit adnak Istenek, nem lett megmagyarázva.

A másik páros pedig Kofuku és Daikoku. Kofuku a szegénység Istennője. Nagyon aranyos lány, vicces személyiségével Yato mellett viszi a sorozat humor vonalát, de nagyon kemény is tud lenni, ha kell. Szent Kincse Daikoku pedig egy hegyomlásnak tűnő ember, nagyon nemes, segítő szívvel. De ahogy Hanama jellemezte őket a minap: „Azok ketten állatok” és ebbe nem igen tudok belekötni.

Akiket pedig nem lehet kihagyni, mivel az ügyeletes rossz csontok, azok Nora és Rabou páros, akik a múltat, és a sötétséget képviselik. Eltiporva minden emberi jóságot, piedesztálra emelik magukat, és bár egykor emberek voltak, azt az énjüket tejesen elfelejtették, és csak a harcnak, illetve a sötétségnek élnek. Rabou próbálja Yato régi énjét előrágatni, mivel azt állítja, hogy elpuhult, és ő azzal a kegyetlen háború Istennel akar megküzdeni, akivel egykor, azonban Yato már nem az aki, így végül Rabout felemészti a saját földhözragadt őrülete. Jó gonosz karakterek, de rájuk is fért volna némi kifejtés.

Ha már gonosz karakterek. Az összes feltűnő kísértet igazán látványosan és végül is ijesztően van megoldva, főleg a hangjuk miatt jár a piros pont. Ha belegondolunk mi is hallunk néha gonosz gondolatokat a fejünkbe sugdolózva, melyek rossz dolgokra kényszerítenek. Ezért is jó az anime, mert egy elég gyakori emberi jelenséget emel be.

Amit ki kell emelnem még, az a seiyuuk munkája. Hiroshi Kamiya és Yuuki Kaji párosa miatt, komolyan élvezet volt nézni az animét. Párszor eszembe jutott Levi/ Mephisto, illetve Eren/ (P)Alibaba a hangjuk miatt, de voltak részek, amikor teleejtsen el tudtam felejteni, hogy kiknek adják még a hangjukat. Szóval már csak miattuk is érdemes nézni a sorozatot!

De a sok pozitívum mellett had említsek meg egy két furcsaságot. Ami bökte a csőrömet, az az, hogy az Isteneknek miért kell Enni? Miért fáznak? Most akkor van testük vagy nincs? Mert oké van, mikor látják őket, van mikor nem, de ezzel az evés nem evés dologgal nem tudtam kibékülni. Aztán itt van az, ami már a Bleachnél is zavart, hogyha szellem, akkor miért vérzik? De ezek csak kukacoskodások, bár szívesen megvitatom őket! A másik, amit még mindig hiányolok a legtöbb animében az a szerelmi szál normális kifejtése. Egyértelműen látszódik, hogy Hiyori és Yato közt van valami, de csak halvány utalásokat kapunk. Minimum háromszor rángattam a képernyőt, hogy csókold már meg! És semmi…

Összegezve: A Noragami nagyon élvezetes látványos, gyönyörű grafikájú, kiváló zenével megáldott anime, mely karaktereivel, történetével, hamar beszippant a világába, és annak ellenére, hogy kicsit olyan mintha összehordták volna a főbb elemeket – nem zavaróan – nagyon szórakoztató, elgondolkodtató sorozat, az emberségünkről, gonosz mivoltunkról, élni akarásunkról.

„A kívánságodat tisztán és érthetően hallottam! A sorsunk bizonyosan egybefonódik!”

Szerző

Cathy Turner

Korábbi szerkesztő

Korábbi cikkek

• Anime2018-12-03Boku no Hero Academia – All Might top 5 legmagasztosabb pillanata
• Cosplay2018-07-22Nyári Mondocon 2018 – Vasárnap
• Cosplayes Portré2018-06-01Cosplay Portré: Jung Anett – Padme
• Akciófilm2018-05-23Solo – Egy Star Wars Történet