Zseniálisan indul az Odaát tizenegyedik évada: a kissé rendhagyó, ám annál jobban működő premier után a második rész sem hagy sok kivetnivalót maga után. A cselekmény pörög ezerrel, a sztori gyönyörűen bontakozik ki, valamint a karakterek is remekelnek. Elbízni még most sem szeretném magam, mert nagyon az elején járunk – és ugyebár nem egyszer csapott már be a széria –, de jelen állás szerint fényévekkel jobbak a kilátások, mint az előző szezon kezdetén, és az alatt. Reméljük, ez később is így marad!
A nebraskai kisvárosban történt mészárlás után Sam (Jared Padalecki) ott marad abban a kórházban, ahol a srácok rátaláltak az egyik helyi sheriffre, Jennára (Laci J. Mailey), aki segített nekik, valamint egy nemrég született kislányra. Dean (Jensen Ackles) Jennával és a babával egy biztonságos helyre utazik, míg Sam megpróbál a rájuk leselkedő szörnyekkel hadakozni. A fiatalabbik Winchester teóriája szerint az, ami a megvadult embereket gyilkolásra kényszeríti inkább fertőzéshez, mint megszálláshoz hasonlítható, és elhatározza, hogy megtalálja a gyógymódot, viszont nincs egyszerű dolga. Eközben Deanék megérkeznek Jenna nagymamájához (Christine Willes), ahol azonban az ártalmatlannak tűnő csecsemő furcsa dolgokat kezd művelni.
A sztori így leírva talán bugyutának hathat, ám a kivitelezés már egyáltalán nem mondható rossznak. A tempó egy pillanatra sem lassul, az epizód izgalmas és fordulatokkal teli – talán az előző szezon közepe óta nem lehettünk élvezői olyan igazi, körömrágós negyvenöt percnek, mint most. Maga a történetvezetés is remek: ugyan folyamatosan ugrálunk a helyszínek között, a cselekmény egyáltalán nem esik szét, és könnyen követhető, ami manapság megbecsülendő, mert nem is oly rég komoly bajai voltak ilyen téren a sorozatnak. Ami még jobban meglepett, hogy egy kis könnyed humor is belefért a sok tragédia közepette, amit az alkotók olyan ügyesen szőtték bele az adott szituációkba, hogy nem volt kizökkentő, és pompásan oldotta a feszültséget.
A jellemábrázolást ismét külön megemlíteném, hiszen megint rendkívül karakterhűek tudtak maradni a szereplők. Igen, tudom, ez alapkövetelmény lenne, de az utóbbi évadokban erre is rendkívül sokat panaszkodtam, főleg Sam esetében – pont vele, aki most hál’ Istennek teljesen visszatérni látszik régi önmagához. Ebben a részben is volt egy olyan szcéna, ami nagyon szépen megmutatja, mi is Sam karakterének a lényege. A Form And Voidban Crowley (Mark Sheppard) és Castiel (Misha Collins) is több teret kapott, mivel a kezdésben alig láthattuk őket. Crowleyban szintén éledezik a Pokol Királya, és ugyanolyan imádnivalóan laza és gonosz, mint amilyen korábban volt – pont olyan, mint amilyennek megszerettük. Szegény Cas még mindig kissé a „bajba jutott hercegnő” szerepében van, de legalább már ő is kezd kikecmeregni ebből a helyzetből – a pincés jelenet után különösen büszke voltam rá.
Ha továbbra is így folytatják Carverék, akkor egy fenomenális évadnak nézünk elébe, arról nem beszélve, hogy még a végén visszatérne a hitem a sorozatban – de ennyire azért ne szaladjunk előre.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback