Csak úgy, mint a második évad fináléja után, most is erősen vegyes érzelmekkel állok most előttetek: volt, ami nagyon tetszett ebben a részben, és volt, ami nagyon nem.
Az ATCU vadászatot hirdet Lincoln után, aki erre a lehető legrosszabban reagál – előbb visszautasítja a S.H.I.E.L.D. segítségét, majd egymaga vág neki a nagyvilágnak, hibát hibára halmozva, és jó nagy nyomokat hagyva maga után – még szerencséje, hogy Daisy és Coulson eltökélte, hogy ők fogják behozni a férfit, nem pedig Rosalind. Az idegen bolygón eltöltött hónapok után, bár megkönnyebbült, hogy hazatérhetett, Simmonsnak nehezére esik visszarázkódnia a mindennapok forgatagába – szervezete a portálon túli világhoz szokott hozzá, ezért most, a Földön semmije sem működik igazán jól. Szerencséjére Fitz mindent megtesz, hogy segítsen neki visszatalálni önmagához. Hunter és May felkeresi a férfi egy régi ismerősét, akinek kapcsolatai voltak anno Angliában a HYDRA-val, annak reményében, hogy az majd el tudja juttatni őket Wardhoz – azonban azzal kell szembesülniük, hogy a HYDRA új főnökéhez csak egyetlen út vezet: harc által kell bebizonyítaniuk, hogy méltóak rá.
Kezdjük talán az epizód központi alakjával, és akkor ezzel egyúttal le is tudom a problémáim nagyját: Lincoln. Na, már most én egészen eddig a részig teljes mértékben semleges voltam a pasival kapcsolatban – oké, ott van, nem sok vizet zavar, kicsit unalmas, de csak lesz ez még jobb is. Hát nem lett.
Az epizód fele nagyjából arra ment rá, hogy Lincoln tragikus háttérsztorit kapjon, persze csak finom utalások formájában, és hogy együtt érezzünk vele. Hát, nem jött össze. Most el kéne hinnünk, hogy Lincoln alkoholista volt, öngyilkosságot kísérelt meg (erre csak utalások vannak), és hogy csak egyetlen barátja van. Az előbbi kettőt még csak-csak megemésztem, de a harmadik ponttal már problémáim vannak, hiszen Lincoln mindig is karizmatikus, népszerű személyiségnek tűnt – nem hiszem el, hogy nincsen más barátja, csak az a pasi, akit ebben a részben bemutattak.
Emellett nagy problémáim vannak a viselkedésével is: a srác gyakorlatilag minden bakit elkövetett, amit csak egy szökésben lévő ember elkövethet. Mert mi is ilyenkor az első szabály? Húzd meg magadat. Nem vond magadra a figyelmet. Erre Lincoln mit csinál? Végigsokkol egy egész buszt, hogy aztán tényleg mindenki tisztában legyen vele, hogy hol is van. Emellett gyerekes és makacs és csak szimplán hülye (már bocsánat) – Daisy már az elején felajánlja neki a segítségét, de a srác csak akkor fogadja el, amikor már tényleg hatalmas gázban van, az ATCU a sarkában, és ezzel persze a lányt is veszélybe sodorja. Szóval igen, haragszom a srácra.
De amúgy érdekes, hogy kifejezetten úgy mutatták be, mint valaki olyan, akinek van hajlama a sötétségre, a kegyetlenségre – az erejét végig szinte meggondolatlanul használta, nem kifejezetten csak önvédelemre, hanem megfélemlítésre is, de egyéb esetekben sem mutatott túl nagy érdeklődést az iránt, hogy mi lett azokkal, akiket megtámadott. Nem azt mondom, nem bánnám, ha rosszfiú lenne belőle.
Emellett meg mintha Warddal próbálnák párhuzamba állítani (még Daisyvel is csókolózott – amit már a promóban ellőttek amúgy –, ami meg nagyjából annyira volt szexi meg érdekes, mint egy darab kavics), csak az nem igazán megy. Mert mondjuk Ward kompetens (tessék csak megnézni, hogy ő mit csinált, amikor a S.H.I.E.L.D. elől menekült a Writing on the Wallban!), Lincoln meg nem, Ward érdekes, Lincoln meg nem. De akkor most itt le is zárom ezt a témát.
Hunter és May szála, bevallom, nem igazán kötött le. Persze, volt egy kis akció, meg Hunternek volt pár jó sora – főleg a telefonbeszélgetés Bobbival, meg az egész dolog illik is Ward jelenlegi profiljába, de olyan tét nélkülinek érzem az egészet. Mert hát Ward csak nem fog meghalni (miután nagyon okosan eléggé rá hagyatkozik most a marketing is), meg Hunter meg May sem hiszem, hogy kipurcanna. Persze, azért még reménykedem némi csavarban – esetleg olyanban, aminek nyomán Ward és a S.H.I.E.L.D. útja ismét kereszteznék egymást… Már csak egy gondolattal ezzel a szállal kapcsolatban: állítom, hogy az alkotók itt hozták a sorozat eddig legjobb, indokolatlan poénját: feliratozták a cockney angolt! Azt nem akartam hinni a szememnek… De való igaz, angolul feliratozták az angolt, hátha valaki nem érti. Visítva röhögtem.
Amit viszont Simmonsszal csinálnak, az nagyon tetszik. Remekül sikerült bemutatniuk Jemma problémáit, a lelki és a testi megterhelést, a bizonytalanságot, az elveszettséget… Szóval igen, ilyen szempontból gyönyörű volt ez az epizód, Fitz eltökéltsége – és szerelme – pedig egyszerűen szívbe markoló. Szóval igen, nem igazán shippelem őket, de azért sikerült meghatniuk. Jemma utolsó mondata pedig? Zseniális. Az ilyen rejtélyeket imádom.
Végezetül pedig Coulson és Rosalind – na, itt megint nagyot alkottak az írók. A két vezető remekül a párjára talált a másik (basszus, még a kocsijuk is hasonló!), imádom a szócsatáikat és a kis nüanszos hatalmi harcaikat. Coulson végső döntésével is tökéletesen egyetértek, sőt, emelem a kalapomat előtte. Igen, Phil, ez nagyon bölcs meglátás volt, akkor is, ha rövidtávon lehet, hogy nem szerzel vele túl sok rajongót magadnak.
Szóval… volt ez már jobb is, lesz ez még jobb is. Egyedül abban reménykedem, hogy az írók minél hamarabb rájönnek, hogy Lincoln egy használhatatlan, rosszul felépített karakter, és hogy románca Daisyvel enyhén selejtes (bár azért vannak kételyeim azt illetően, hogy mennyire volt őszinte az a csók). De a lényeg a lényeg: hiába brillíroztatok egyes területeken a héten, S.H.I.E.L.D., tudtok ti ennél jobbat is!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.