Párszor már emlegettem az utóbbi hetekben, hogy az idei friss sorozat-felhozatal igencsak gyengécske, ez pedig halmozottan igaz a sitcomokra – amiknek (elrettentő) példája a Dr. Ken.
Dr. Ken Park (Ken Jeong) los angeles-i háziorvos, aki igencsak furcsa módszerekkel gyógyítja – és idegeli ki – betegeit, akik hülyeségein neki túljutni meg pszichológus felesége, Allison (Suzy Nakamura) segít. Ehhez a felálláshoz jön még hozzá a két gyermek: a tinédzser Molly (Krista Marie Yu), aki éppen most szerez jogosítványt, és az általános iskolás Dave (Albert Tsai), aki meg pantomimmel készül az iskolai tehetségkutatóra. Dr. Ken eme két problémával néz szembe a pilotban: mennyire engedje szabadjára lassan felnövő lányát, és hogyan akadályozza meg, hogy fia idiótát csináljon magából?
Röviden az egész sorozatot – a pilot alapján – a következőképpen tudnám összefoglalni: attól, hogy az ember a kezében tart egy hatalmas táblát, amire az van írva, hogy „Vicces vagyok!”, és ezt a néző arcába nyomja, nem lesz vicces, csak szánalmas. Na, már most Ken Jeong rettentő vicces akar lenni, és ennek nevében agyba-főbe ripacskodik a borzalmas, előre felvett röhögés háttérzenéjére, de a néző nem nevet vele, hanem inkább csak elrejti az arcát.
Ami a történetvezetést illeti, a pilot rögtön bedob minket a mélyvízbe, gyorsan bemutatja a szereplőket és a család dinamikáját, és már nyargal is tovább a sztorinak zsúfolt, gyenge gag-tömeg felé. Mondjuk több bevezetés nem is kell, hiszen az egész sorozat egy ősöreg koncepció alapján – diszfunkcionális család – működik, hogy azon nincs mit ragozni. Itt maximum a plusz az lehet, hogy egy koreai-amerikai család áll a középpontban, de a sztorihoz ez sem tesz hozzá semmit, mindössze csak a jogvédők örülhetnek, meg az ABC verheti a mellét, hogy ő hozza a diverzitást.
Az egyedüli pozitívum, amit fel tudok hozni, az talán az, hogy nem csináltak idióta sztereotípiát a tinilánytól – jó, Mollynak így is volt pár előre kiszámítható lépése, és követhetetlen beszédstílusa is a tinilét ezerszer eljátszott paródiája, de ettől függetlenül tetszett, hogy értelmes, felelősségteljes emberpalántaként mutatták, aki ilyen szempontból apját is meglepte, aki viszont alábecsülte őt. Meg ha már csajok, legalább a feleség is olyan nő, aki magabiztosan megáll a lábán. De a család férfitagjairól inkább ne beszéljünk.
Diverzitás ide vagy oda, a Dr. Ken rettentő gyengén teljesít, miközben túl erősen próbálkozik, így a végeredmény egyszerűen csak kínos és fárasztó. Nem jósolok neki nagy jövőt (sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy idén ez fog először kaszát kapni).
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
