Kezdek valódi problémával szembesülni: mit írhatnék erről a sorozatról úgy, hogy ne ismételjem magamat, mikor a széria mást sem csinál, csak önmagát ismétli?
Arizona, beugorva az anyuka szabadságon lévő orvosa helyett, a világra segít egy ikerpárt – egy kisfiút és egy kislányt –, akiket bár a szülők egészségesnek hittek, a doktornő már az ultrahangon látja, hogy valami nincs rendben. Rossz előérzete valósnak is bizonyul, mikor az újszülöttek CT-je kimutatja, hogy mind a két babának daganat van a máján, és sürgős transzplantációra szorulnak, különben meghalnak. Az apa lehetséges donornak is bizonyul, az anya azonban nem, ami hatalmas dilemma elé állít mindenkit, hiszen az apa májlebenyét csak az egyik baba kaphatja meg. Eközben Meredith megkapja részlegvezetői kinevezéséről szóló szerződését, ám kiderül, hogy jóval kevesebbet fizetést fog kapni, mint szintén részlegvezető kollégái. Maggie meghívót kap exe esküvőjére, ami magánéleti krízisbe taszítja. April mániákusan ragaszkodik Jacksonnal való kapcsolatához, miközben a férfi egyértelműen a tudtára adta, hogy véleménye szerint a házasságuknak befellegzett. Jo pedig talál valamit Alex múltjából, ami miatt megkérdőjelezi, hogy mennyire is gondolja a férfi komolyan a kapcsolatukat.
Szóval most már teljes mértékben egyértelmű, hogy a készítők az egy epizód – egy beteg elvet követik, hogy így adjanak teret az igencsak méretes szereplőgárda magánéleti problémáinak. Ezzel tulajdonképpen nincsen baj, csak hát azért mégis ellaposodik így kicsit a gyógyítási perspektíva. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan valami nagy morális kérdésekkel nézünk szembe, amire vagy van helyes megoldás, vagy nincs, de annyi szent, hogy jól elnyújtják, és sokat beszélnek róla, hogy a nézőnek mindenképpen megszakadjon érte a szíve. Mert most is mi volt? Itt van két baba, az egyik meg fog halni, válassz, melyik? Esküszöm, ezt a tematikát már annyi sorozat, annyiszor eljátszotta, hogy már nem is lerágott csont, hanem egyenesen őskövület. De jó, nem leszek ennyire negatív – tényleg megható volt a sztori a maga hatásvadász módján.
De áttérve a doktorok magánéletére: kezdek eljutni arra a pontra, ahol meglátom Aprilt, és máris nyílik a bicska a zsemeben. A csajnak már az előző szezonban is volt pár húzása (pl. ne operáljuk meg a süket kislányt, hogy hallani tudjon, mert Isten így akarta, meg az olyan, mintha a saját gyerekedet nem nevelnéd vallásosnak – ennek így nem sok értelme van, de valami ilyesmi volt az érvelésének a lényege), de most már aztán tényleg túllőtt a célon. Úgy viselkedik, mint egy óvodás, szajkózza a sajét mantráját, miközben egy pillanatra sem hajlandó meghallgatni és/vagy felfogni azt, amit Jackson mond, és ettől már a falra mászok. Igen, ebben a vitában teljes egészében Jackson mellett állok, és az sem zavarna, ha Aprilt ezek után ki is írnák a sorozatból.
Akik már olvasnak egy ideje, azok tudják, hogy Meredith sem éppen a szívem csücske, és a karakter most sem kapott igazán érdekes szálat. Értékelem én a feminista vonulatot (bár azt egy kicsit erősnek éreztem, hogy Baileynek külön a szájába kellett adni, hogy ez a feminizmus), de ez a sztori akkori is rettentő triviális volt. Keveset kapok? Keveset kapsz, hogy többet kérj. Mit csináljak? Meg merjem lépni? Igen, több pénzt kérek – komolyan, ennyi volt az egész, némi extra szenvedéssel.
Bár Maggie is végigszenvedte az epizódot, neki legalább volt pár vicces-aranyos felszólása, főleg akkor, amikor kiborult Meredith nappalijában a csajokkal (apropó, tudom, hogy ez a vesszőparipám, de megint hol voltak a gyerekek? Folyamatosan úgy érzem, mintha az írók elfelejtenék, hogy ezeknek a karaktereknek bizony vannak gyerekeik – Meredith-nek, az egyedülálló anyának három is). Na, szóval Maggie aranyos volt legalább, bár nem tudom, hogyan is érezzek új, talán bimbózó kapcsolata iránt.
Amit viszont pozitívumként hoznék fel, az Alex és Jo – komolyan mondom, Mark és Lexi halála óta ők az egyetlen ship a sorozatban, akiknek kicsit is drukkolok, mert ők legalább aranyosak, és normális módon kezelik a problémáikat. Most ez a probléma marketing-oldalról – sneak peek formájában – persze úgy lett beállítva, mintha Jo bekapta volna a legyet, és az epizódot nézve egy darabig tényleg így is gondolja a néző, de aztán persze kiderül, hogy másról van szó. A konfliktus kicsit klisésen indul, de aztán szépen fejlődik, egy kicsit idegesítő vitában csúcsosodik ki (avagy itt is fogtam a fejemet, hogy ebben a sorozatban nincs egy páros, akik felnőttként tudnak kommunikálni), de aztán nagyon pozitív hangnemben zárult le, aminek rettentően örülök.
Szóval… igen. Kicsit lapos, kicsit elcsépelt, de a miénk – ez akár a tanulmányom címe is lehetne, hogy miért is nézem már a tizenkettedik évada ezt a sorozatot.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.