„ Egyszer, amikor még kicsi voltam, éppen a kedvenc kék biciklimen tekertem, amikor hirtelen felmerült bennem a gondolat, hogyha egyszer csak nekiindulnék és vissza se néznék, vajon milyen messzire jutnék? Máig sem tudom, hogy mi volt az, amit akkor tenni akartam. „
Következő állomásunk egy olyan anime, ami egy rész alatt képes az ember szívét ellopni, és voltaképp letehetetlen, legalábbis, én ezt tapasztaltam.
Yuuta Takemoto egy éve jár a Tokiói művészeti egyetemre, és egy kissé lepukkant, de a célnak megfelelő bérházban lakik, a komoly, de nagyon barátságos Mayamával, és az idegesítő, haszontalan, Moritával, aki folyamatosan csak a bajt keveri szegény fiúkörül. Együtt próbálják meg járni az egyetemisták rögös útját, mikor is megismerkednek az elsőéves Hagumival, tanáruk és jó barátjuk unokahúgával. Mondhatni innen kezdődnek a kalamajkák, illetve ott van még a bájos, de kissé agresszív Yamada, aki fülig szerelmes Mayamába, aki viszont az akkori munkaadójába Rikába szeretett bele. Szerelmi háromszögek akadnak tehát bőven, már csak az a kérdés, ki hogyan kerül ki az élet és az érzelmeik kavalkádjából.
Ha megpróbálnám egy szóval jellemezni ezt a sorozatot, akkor azt hiszem, a bájos jelzőt adnám rá. Az egész annyira melankolikus, mégsem untatja az embert. A történések robognak előre, mégis hihetetlenül lassúnak, letisztultak és végtelenül nyugodtnak hat az egész a sok elgondolkodó monológ miatt. A történet végül is a szereplőink minden napjait követi végig évről évre. Az egyetemi tanulmányaikat, az álláskeresést, a harcot a napi betevőért, hiszen Tokióbn nem olcsó az élet,így nagyon sokszor ülnek össze és dobják össze, amijük van, így közösség élet terén nincsen panasz. Pár rész utána jól összeszokott kis csoportot kapunk, akik együtt ünnepelnek, szomorkodnak, és dolgoznak. Nagyon nagy szerepet kapnak ezek az élethez nélkülözhetetlen dolgok, voltaképp ebben elhelyezve tálalják a szereplők magánéletét, hiszen az élet is pont így zajlik.
A szereplők imádni valóak. A legörültebb Morita, akiről az elején alig tudunk valamit, csak azt, hogy már nagyon rég jár az egyetemre, sokat van távol és dolgozik valamit, amiért kap egy zsák pénzt, de azt nagyon sokáig nem tudjuk meg, hogy miért. Nem is szeretném lelőni, de nagyon megható ennek az idegőrlő srácnak a háttértörténete, és ott nagyon meg lehet szeretni.
Takemoto eleinte olyan felejthető volt, még ha jobban belegondolva ő a főszereplő. Akkor válik hangsúlyosabb karakterré, amikor az intróban beharangozott nagy útjára indul, és meg sem áll egészen japán legészakibb partjáig. Nagyon megérintett az a pár rész, hiszen én is, sőt biztos vagyok benne, hogy ti is elgondolkodtok néha, hogy milyen jó lenne csapot papot hátrahagyva csak elindulni egy irányba, és menni, amíg a lábunk bírja. Elszakadni az otthoni dolgoktól, új körülményeket tapasztalni, felfedezni, és megismerni önmagunk határait, számomra ezt jelképezi Takemoto, aki emellett igazi hősszerelmes, de nem arra hajt, hogy megszerezze azt, akit szeret, hanem egyszerűen azt élvezi, hogy egyáltalán szerethet valakit, és ez az egyszerűség több mint tiszteletreméltó.
Hagumi számomra egy kis idol. Szinte minden művészet terén zseni, különösképp festészetben profi, amiben én is az akarok lenni. Könnyen azonosulni tud vele az ember, ha olyan gondolatok szánkáznak a fejében, hogy mindenképp hagyni akar valamit hátra önmagából a jövőben. Maga az alkotás szeretete pedig csodálatra méltó, főleg a második évadban érezzük ennek a súlyát, amikor kérdésessé válik, hogy Hagu tovább alkothat –e. Szerelem terén nagyon gyerek, nagyon kislány, de az érzelmei erősek, de igazából nem meglepő, hogy végül kinél horgonyoz le, csak amikor megtudjuk kiakadunk, de aztán belegondolva logikus és szép páros.
Akivel leginkább azonosulni tudtam, az Yamada volt. Naiv szerelmes lány, aki éveket képes egy férfiért áldozni. Nem is tudom honnan ismerős ez… Szintén egy olyan karakter, aki elsőre idegesítő volt, hiszen azt kántáltam a monitor előtt, hogy felejtse el Mayamat, és ne sírjon folyton… aztán amikor az ember átéli, hogy voltaképp ez a karakter egy görbe tükör önmaga elé, és saját magát látja benne, már nem is annyira könnyű ezért szurkolni. Végig követhetjük a vívódásait, amik nagyon komolyak, azt hogy nem bírja elengedni, hogy a legkisebb dolgokba próbál kapaszkodni, de végül nem ő lesz a befutó. Ezt a tényt is nehéz feldolgozni, elfogadni, hogy annak, akit a legjobban szeretek nem kellek, de ott van másik száz, akinek meg kellek, akkor most mi tévő legyek? A sorozat szépen vesézgeti ezt Yamadán keresztül, és végül, ha nem is letisztult, de válaszokat ad.
És ugyebár itt van Mayama, és hozzá venném Rikát is. Mayama a legfelnőttesebb mindannyiuk közül, de a szerelemben valahogy mégis elég tinédzser még. Mármint az elején. A végén, igazi férfiként viselkedik, és ez intő példa lehet minden férfinek. Rika pedig a tragédiáján keresztül mutatja be, milyen is elveszteni valakit, akivel szinte elválaszthatatlanok voltak, és a lelkük már – már egy volt. Belegondolni is fájó, milyen elveszíteni valaki ilyet, akivel ennyire egy húron pendül az ember, de meg kell tanulnunk tovább lépdelni, és ha segítő kezet nyújtanak, felénk azt igenis el kell fogadnunk. Nem az a megoldás, hogy feladjuk. Kettejük kapcsolata kissé döcögős, de csodaszép, elnéztem volna őket együtt tovább is.
És, ha már erről van szó. Az egyetlen bajom a sorozattal a lezárás. Persze szép, mert hőseink kikerülnek az életbe, Takemoto útnak indul, de nekem nagyon lecsapott. Értem ezt úgy, hogy azért mutathatták volna, hogy végül ki kivel van, hogy néznek ki a jövőben, még ha csak pár kép erejéig is, így nekem lóg a levegőben, például, akkor Yamada most kivel van? Rika és Mayama összejöttek végül? Valahogy nem vagyok biztos senki kapcsolatában, ami zavar.
A rajzolás néhol furcsa, néhol pedig művészien gyönyörű. Főleg a tájképek, a tenger, vagy az óráskerék megrajzolása, de a szereplők is néha úgy vannak megcsinálva, mintha porcelánbabák lennének, főleg Hagumi, aki majdhogynem az is.
Összefoglalva: Nem hiába került be a challangebe, kötelező darab, és higgyetek nekem, nem tudjátok majd letenni. Nincs a NANA szintjén, de karcolgatja azt mindenféleképpen. Életszagú történetével nagyon közel kerülhet az emberhez, és hamar beszippantja, a kissé melankolikus világ, a sok érzelmes jelenetével.
Szerző
- Korábbi szerkesztő