A szezon második epizódja nagyjából hozta azt, amit az első: semmi kirobbanó, viszont felvállalható történet, ami érdekes dolgokat harangoz be.
Az epizód pont ott kezdődik, ahol az előző véget ért: a Játszótéren az ügynökök rájönnek, hogy Fitz bement a monolithoz, és gyorsan odasietnek hozzá, hogy kihozzák, mielőtt még valami baja esik. Még pont időben érnek oda ahhoz, hogy Leót ne szippantsa be a kő, viszont elég későn ahhoz, hogy a srácnak lehetősége legyen egy nagy felfedezést tenni: a teljesen elzárt szobában homokot talál az ujján, amit megvizsgálva kideríti, hogy az jóval idősebb, mint Földünk maga – vagyis csakis egy másik bolygóról származhat, ahová a monolit lehet az átjáró – tehát Jemma még életben lehet. A csapat, Fitz felfedezésén felbuzdulva, olyan segítséget keres Jemma felkutatásában, aki szakértője az idegen világoknak – ez pedig nem más, mint az évszázadok óta a Földön élő asgardi, Randolph professzor (Peter MacNicol). Mindeközben Ward szépen építgeti saját elképzelése szerint HYDRA-t, és ki is választotta első nagy küldetését: maga mellé akarja állítani Von Strucker báró fiát, Alexandert (Spencer Treat Clark). May az apját (James Hong) istápolja, és nagyban hallgat azt illetőn, hogy miért is nem hajlandó visszamenni a S.H.I.E.L.D.-hez, miközben Andrew a Játszótérre érkezik, hogy felmérje az előző epizódban megismert Joey állapotát – miközben persze a bázison lévő ügynököket is elemzi.
Az epizód fő hangsúlya Jemma helyzetére helyeződik – aminek „végkimenetelét” kénytelen vagyok ide leírni, mivel csak annak tudatában érdemes róla beszélni. szóval Jemma visszakerül a mi világunkba. Erre egyrészt számítottam, másrészt viszont nem – számítottam, mert már csak, gondolom, a színésznő szerződése sem engedte volna meg, hogy túl sokáig távol maradjon. Másfelől viszont nem bántam volna, ha még kicsit tovább marad abban a másik világban, mert így a visszatérte drámaibb lett volna.
Azonban nehogy azt higgyük, hogy ezzel most itt lezárult ez a történetszál! Túl sok itt még a titok: mi is a monolit? Miért volt ilyen hatással Skye-re/Daisyre? Hol volt Jemma? Mi történt ott – miután láthatóan valamitől meg kellett ott védenie magát? Mi a helyzet azzal a tizenkilencedik századi, angol titkos társasággal, aminek nyomát követve sikerült visszahozniuk? És vajon lesznek még problémáink Randolph-fal? Szóval igen, rengeteg még itt a kérdés. Amúgy viszont ehhez annyit még hozzá kell tennem, hogy Leo és Jemma nagyon cuki volt a végén.
May számomra egy enigma, egyelőre, bár lassan kezdem kapizsgálni, hogy mire megy ki itt a játék – és maradjunk annyiban, hogy már most látszik, hogy ennek ronda vége lesz. Nagyon, nagyon ronda, amihez kell majd egy szép kis csavar az írók részéről, hogy rendbe tegyék a dolgokat. Andrew most gyakorlatilag csak katalizátor volt, egy eszköz arra, hogy beszéltessék Skye, hogy a lánynak esélye legyen elmondani, miért is küzd ennyire azért, hogy összerakjon egy Inhumanekből álló különleges egységet – amire kicsit később majd még visszatérek, mert van itt egy érdekes párhuzamunk.
Mint szinte mindig, most is Ward volt a legérdekesebb – bár a „drága” nagyon sötét ponton áll most a történetében, már csak azért is, mert teljes egészében Garrettet visszhangozza: személyes bosszúra készül, magánhadsereget toboroz, és „tanítványt” vesz maga mellé (mondjuk ebből a viszonyból már most tudnék egy egész cikket írni, hogy itt álljunk is meg), és még a mondatai is Garrettet juttatják eszünkbe: „ha valamire szükséged van, ki kell érdemelned”.. Amúgy észrevettem itt egy nagyon érdekes tendenciát: amikor a csapat elfogadja Wardot (vagy Grant legalább annak az esélyét látja, hogy elfogadják), akkor elhatárolódik Garrett-től (aktívan vagy passzívan szembeszegül, megtagadja), amikor pedig a csapat elutasítja, akkor ismét visszahúzódik mentorához, és annak módszereihez.
Mondjuk ez azt is magában rejti, hogy Ward továbbra sem önmagát mutatja – sőt, merem állítani, hogy alig volt olyan jelenet eddig a sorozat folyamán, amikor tényleg a valódi Wardot, nem pedig csak egy szerepet kaptunk, de ilyen például a Skye-jal való beszélgetése előbb Providence-ben, majd pedig a raktérben a Nothing Personalban, vagy mikor kilökte FitzSimmonst a tengerbe (hogy így mentse meg őket, azt szeretném hozzátenni). Jelen pillanatban úgy látom a helyzetet, hogy Ward továbbra sem találja magát (mivel nem tud semmihez sem kötődni), ezért hát szerepeket vesz fel, és azokat játssza – és mégis melyik szerepet ismerné jobban, mint azt, amit Garrett tizenöt éven keresztül játszott neki? Persze a dolog majd akkor lesz igazán csak érdekes, mikor majd kénytelen lesz levetni ezt az álarcot.
Végezetül pedig, mint ahogy azt már korábban említettem, találtam egy érdekes párhuzamot, méghozzá nem is mások, mint Grant és Skye közt. Ugyanis, mint ahogy azt ez az epizód bizonyította, ezek ketten még akkor is ugyanúgy gondolkodnak, mikor éppen ellentétes oldalon állnak. Gondolatmenetük egészen egyszerű: ha a birtokodban van, használd. Ez Skye-nál azt jelenti, hogy lehetőséget akar adni az Inhumaneknek, hogy képességeikkel segítsenek a társadalomnak, Wardnál pedig azt, hogy megveti azokat, akik nem használják ki teljes mértékben a képességeiket. Ami párhuzam pedig azt hozza ki belőlem, hogy szinte már epekedek azért, hogy a fandom teóriái valóra váljanak, és Wardból is Inhuman legyen.
Szóval azért érdekesen alakulgatnak itt a dolgok, és bár azért van még mit csiszolni, én továbbra is optimista vagyok, és remélem, hogy domborítanak majd az írók az évadban (és nem rukkolnak majd elő valami olyan hülyeséggel, mint tették azt a szezonfináléban).
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
