A széria magasabb fokozatra kapcsolt – ugyan a tempóval már az előző részben sem volt probléma, az Under The Lake még elődjénél is pörgősebb, sőt, a végére egy meglehetősen félelmetes epizóddá kerekedett. Sajnos az alkotók elvétették ugyanazon hibákat, amik miatt a szezon elején már panaszkodtam egyet, de ezzel együtt is egy remek negyvenöt percnek lehettünk szem- és fültanúi.
A Doktor (Peter Capaldi) és Clara (Jenna Coleman) igazi kalandra vágynak, és rendkívül izgatottak, amikor a TARDIS egy vízalatti kutatóbázison teszi le őket a jövőben. Lelkesedésük azonban hamar alábbhagy, amikor kiderül, hogy a személyzetet két, leginkább szellemre hajazó ismeretlen eredetű lény tartja rettegésben, akik valószínűleg azt az űrhajót akarják védeni, amit a hét főt számláló kutatócsoport nemrég kihalászott. A veszély nagyobb, mint bárki gondolná, hiszen az idegenek roppant tanulékonyak, és úgy tűnik, a bázist a benne lakó emberek ellen akarják fordítani. Vajon a Doktornak és csapatának sikerül-e kiokoskodnia valamit, ami kiútként szolgálhat ebből a szorult helyzetből?
Megint kezdem azzal, ami nem volt jó: ismét egy duplarészes eposszal van dolgunk, úgyhogy a cselekmény emiatt nehezen indult be, valamint Clara megint nem kapott annyi szereplési lehetőséget, mint amennyit szokott. Azonban mindezen problémákat totálisan elfeledtet velünk két zseniális momentum a sorozatban: az egyik a bázis, a csapat és az egész környezet részletes bemutatása. A kutatók főhadiszállását konkrétan minden irányból bejárjuk a szereplőkön keresztül, megismerjük a legfontosabb helyiségeket, a fő irányítótermet aztán meg végképp részletesen láthatjuk. Maga a létesítmény eléggé monumentális, a hol beton-, hol üvegborítású folyosók egyszerre ébresztenek bennünk klausztrofóbiát és nyűgöznek le.
A másik külön említést érdemlő dolog az egyik karakter, Cass (Sophie Leigh Stone), és nem a neve miatt. Ő ugyanis egy siket hölgy, aki gyakorlatilag a csoport vezetője. Cass végig jelnyelvvel kommunikál, és kollégája, Lunn (Zaqi Ishmail) fordítja azt, amit mond a többieknek, valamint fordítva. Cass az epizód alatt egyetlen egyszer sem részesül hátrányban azért, mert hallássérült, a tekintélye sem csorbul, sőt, még majdnemhogy a Doktor kedvencévé is válik. Egy ilyen karakter beiktatása egy olyan világhírű sorozatba, mint a Ki vagy, Doki hatalmas előrelépés a reprezentáció tekintetében, ami pont egy olyan fontos eleme a szériáknak, könyveknek, filmeknek, de a mindennapi életnek is, amiről nem véletlenül papol rengeteg ember. Ilyenből kérünk még!
A rész természetesen cliffhangerrel ért véget – ó, te jó ég, de még mekkorával! – úgyhogy a vízalatti kutatóbázis, valamint a benne tartózkodó emberek és egyéb lények sorsa még messze nem dőlt el. Kíváncsian várjuk a folytatást!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Hát izlések és pofonok… – én épp azért vagyok a kétrészes történetek híve, mert több idő van a cselekmény gombolyítására, nem kell sokszor csak félmondatokban (vagy még úgy se) magyarázni a rohamtempóban ugráló cselekményt.
Érthető. 🙂 Nekem sincs igazából bajom a két- vagy többrészes sztorikkal, csak nem mindegy, hogy oszlik el a cselekmény az egyes részekben.