A Grace klinika nagyjából pont azt hozza, amit egy tizenkettedik évadát taposó sorozattól el lehet várni – lapos, de korrekt sztorit, se többet, se kevesebbet.
Bailey első, főnökként eltöltött napjára készül a kórházban, amitől kissé tart – hatalmas dolgokat ígért, és úgy érzi, ezeket közel képtelenség teljesítenie, de éppen ezért túlságosan ráfekszik a feladatra, túl sokat vár el beosztottjaitól, amitől azok ellene fordulnak. Meredith úgy érzi, Bailey túlterheli őt, viszont képtelen erről beszélni vele, ezért inkább csak magában füstölög, miközben Stephanie mindent megtesz, hogy segítse a munkáját – ehhez még a szabályokat is hajlandó kicsit áthágni. Arizona furcsa kiütéseket vesz észre a frissen hazatért April hátán, ami miatt karanténba rakatja a nőt – aki emiatt képtelen normálisan elbeszélgetni a férjével (amire amúgy nagy szükség lenne), azonban fogsága nyomán akaratán kívül mindenkinek rendelkezésére áll, aki csak ki akarja önteni neki a szívét. A gyakornokok összekapnak azon, hogy szükség van-e egy neuro-konzultációra az egyik páciensük esetében – az odaérkező Bailey pedig kijelenti, hogy igenis van, mivel a több, mint két méter magas Jade (Lindsay Kay hayward) magasságát agyi tumor okozhatja, ami miatt túl sok növekedési hormont termel a teste. Mindeközben Amelia azzal küzd, hogy definiálja Owennel való kapcsolatát, az egyik gyakornok ráhajt Jóra, Callie pedig megismer valakit.
Az a nagy harci helyzet, hogy már reggel, ébredés után megnéztem az új epizódot (kellett valami ébresztő, na), és most, így késő délután gyakorlatilag még mindig semmi gondolatom nincs róla, hogy mit is írhatnék ebbe a cikkbe. Megnéztem, kész, ennyi. Pillanatnyi szórakozásnak jó volt, de megérintenie továbbra sem sikerült (ilyenkor gondolkodom el amúgy rajta, hogy miért is nézem még mindig ezt a sorozatot).
Amúgy úgy tűnik, mintha az írók próbálnának átállni az egy epizód–egy eset felállásra, aminek mondjuk nem feltétlenül örülök. Az a baj, hogy túl sok az orvos, túl sok az egyedi történetszál, amihez kell az idő, amit meg a páciensek narrációjából csípnek le – így igaz, hogy azt az egy sztorit ki tudják dolgozni, viszont akkor azt meg úgy kell megírniuk, hogy az orvosok nagy részét be tudják vonni a kezelésbe, így viszont tumultus alakul ki a beteg körül. Meg úgy alapból nem tudják így olyan ütősre, tempósra húzni a történet fonalát. Mindestre az eheti eset nem volt vészes, sőt, a maga módján érdekes is volt, bár azért közel nem volt olyan erős, mint a múlt heti.
Baileyt szeretem – tulajdonképpen talán ő az egyetlen olyan karakter a sorozatban, aki még egy kicsit meg tud érinteni –, és ezért végül is örültem is neki, hogy főként rá fókuszált a történet. Volt pár jó jelenete, és az egész íve is jó volt, ahogy szépen, lassan rádöbbent, hogy mit csinált rosszul. Rajta kívül talán még Stephanie tetszett, ahogy áthágta a szabályokat, meg mondjuk még az is cuki volt, ahogy a kis gyakornok próbált sután udvarolni Jónak – de ez meg csak amolyan „futottak még” kategóriájú comic relief.
Aprilből már kezd nagyon elegem lenni – lassan a falra mászok a nőtől, pedig régen még kedveltem is, mostanában viszont egymás után hozza az olyan banális döntéseket, amitől a hajamat tépem. Most is nem arról van szó, hogy meghallgatná Jacksont és összedolgozna vele, hanem egyre csak szajkózza a saját álláspontját – mikor tulajdonképpen ő okozta az egész problémát. Úgyhogy igen, én ezen a téren teljes egészében Jackson mellett állok.
Callie új csaja, akiről csak szó van, de nem látjuk, szintén idegesít kissé – mármint a narratíva szempontjából, mivel nincs is annál rosszabb és amatőrebb lépés, mikor valami szignifikáns a színen kívül történik. Másfelől pedig Callie-nek ez már nem az első félvállról vett románca az utóbbi egy évad során, amiről két epizódon belül teljesen meg fogunk feledkezni. És komolyan, én már csak abban bízom, hogy nem fogják ismét összehozni Arizonával, mert egyszer már három évadon keresztül taglalták, hogy hogyan és miért nem működik a kapcsolatuk, és ebből nem kérek még egyet. Apropó, Arizona – gratulálok a készítőknek, mert az egy dolog, hogy Callie mellkasi hegét már régen elfelejtettük, de hogy most Arizona műlábáról is sikerült echte megfeledkezni (értsd: bokanadrág, nyitott, tűsarkú cipő, egyértelműen két hús-vér lábfej), az külön teljesítmény.
Szóval húzom a számat és kérdezgetem magamtól, miért is nézem én még ezt. Igazából nagy hülyeségek nem történnek benne, de mondjuk olyan dolgok sem, ami kiérdemelhetne egy elismerő bólintást. De azért még tavaly is sikerült a bandának összehoznia pár kiemelkedő részt, úgyhogy reménykedek benne, hogy ez idén is összejön majd nekik.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
