Következő középhaladó versenyzőnk a K, mely tizenhárom résznyi tömör gyönyör a szemnek, egy olyan történettel, amit úgy összecsaptak, mint kisiskolás a matekházit.
A történet egy gyilkosság körül forog, melynek elkövetésével a fiatal Isana Yashirót vádolják, akinek a fejét nem csak az a banda akarja, ahová a meggyilkolt Totsuka Tatara tartozott, hanem egy titokzatos harcos, Yatogami Kuroh is. Shiro azonban bizonyítani szeretné ártatlanságát, és harcos becsületéből adódóan Kuroh lehetőséget is ad rá, miután azért jó párszor le akarta nyisszantani a fejét. Eközben a vörös király csapata, a HOMRA is üldözi a srácot, aki az egészből egy árva kukkot nem ért, ahogy maga a néző se.
Azért kezdtem el anno a sorozatot, mert az opening, és maga az egész anime olyan gyönyörűen van meganimálva, hogy úgy voltam vele, hogyha nem szól semmiről, már akkor is megéri végignézni. Mint ahogy vannak fent zenés videó klippek, hasonló csodás animációval, egy leheletnyi történettel itt is ez a helyzet, csak azok nem akarnak semmiről sem szólni, vagy csak annyira amennyi egy öt perces videóba belepasszol. A K viszont szeretett volna, és ettől nagyon izzadságszagú lett az egész végtermék.
Annyira jól lehetett volna ezt az egészet alakítani, ha több időt fektetnek bele, ha nem csapják össze az egészet tizenhárom rész alatt, szerintem megérte volna. Azért is, mert a karakterek nagyon szerethetőek, a kidolgozatlanságuk ellenére. A vörös király, Mikoto Suoh engem például lazaságával levett a lábamról, mondjuk, lehet azért, mert kicsit Xanxusra emlékeztetett a KHR-ből, de tény, ami tény, őt kedveltem. A főszereplők viszont laposak, mint a palacsinta. A böggyé változó cicalány olyan momentum, amivel maximum a férfi nézőket nyerhették meg magukat, számomra elképesztően felesleges volt, főleg, mivel már láttunk ilyet, teszem azt a Soul Eaterben, de Clerenek volt létjogosultsága, neki meg max annyi, hogy nagy a melle. (Miért van az az érzésem, hogy ez egy sok animéből összehordott maszlag?) A szereplő, aki minimális potenciállal van megáldva az maximum Kuroh, de ő meg túlságosan merev, befeszült a szamuráj harcos alkata miatt, de még így is ő a nyertes hármuk közül. A többi szereplőről meg csak információ morzsákat hint el a sorozat, például a rivalizáló Misaki Yata és Saruhiko Fushimiről annyi derül ki, miért utálják egymást, ezzel megihletve a Yaoista lányokat, a többiek meg annyira felejthetőek, hogy nem is emlékszem rájuk.
Érzelmi töltettel és üzenettel rendelkezik a sorozat, a bűnügy által, amit ugye a bandatársak mutatnak be, ahogyan azt megélték, ami valóban szép, és még megható is lenne, ha a körülötte lévő történések ki lennének dolgozva, de tizenhárom rész alatt…
A lezárást sem értem. Mondjuk, megy az egész történet stílusához, le van csapva, mint a gyík farka, és a néző meg sem próbálja megérteni, mert inkább gyönyörködik a látványban, meg a karakterekben.
Ha már rajz, nem győzöm dicsérni az animációt, de sajnos erre nem lehet sorozatot építeni, ahogy filmet sem. (Hallod, Hollywood?) Így bármennyire is szép, ha nem hagy maradandó érzelmeket benned a sorozat, csak annyit, hogy jóképűek, kiválóan megtervezett, kidolgozott megrajzolású karakterek vannak benne. Zene terén az egyetlen, ami megmaradt, az az opening, ami valóban fülbemászó.
Összességében, ha a sok tartalmas, érzelmi töltettel, tanulságos üzenettel rendelkező anime közt, vágysz egy olyanra, amire nem kell figyelni, csak nyitva kell tartani a szemed és élvezni a látványt, akkor szívemből ajánlom neked. Ne feszülj meg azért, hogy megértsd a történetet, mivel a készítők sem feszültek meg azért, hogy elmagyarázzák. Nem büntetendő a K, de talán érdemes másra szentelni az időt, ha tartalomra vágysz.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
