Az igencsak felemás finálé (azóta is húzom a számat), és a többi sorozatom gyenge kezdése után kész felüdülés volt az Agents of S.H.I.E.L.D. évadnyitánya, ami ha egyelőre nem is durrantott olyan hú, de nagyot, de egyelőre szépen építgeti a szezon ívét.
Miután Skye (aki most már Daisy – ezt mondjuk nehéz lesz megszokni) belelökte a Terrigen kristályokkal teli quinjetet az óceánba, a kristályok megfertőzték a halállományt, akikből meg halolaj-kapszula készült – az ezekben található Terrigen-formula ugyan az emberekre nem veszélyes, de a szunnyadó Inhuman-gént bizony felébreszti. Egyre-másra tűnnek fel az új Inhumanek, akiknek fogalma sincs, mi történik – majd ugyanilyen gyorsan nyomuk is veszik. Coulsonék gyanítják, hogy e mögött egy titokzatos nő, Rosalind (Constance Zimmer) állhat, aki az elmúlt években különböző álneveken minden nagyobb kormányügynökségnél feltűnt, és aki akciócsoporttal köszönt minden új Inhumant. Azonban a Daisy-Hunter-Mack triónak sikerül elhappolnia előle a legújabb Inhumant, Joey-t (Juan Pablo Raba), aki képes mindenféle fémet folyékonnyá tenni.
Mindeközben Fitz eszeveszetten keresi annak a módját, hogyan is szerezhetné vissza Simmonst. Kutatása magánakciókra kényszeríti, amik közül a legújabb egy arab bűnszövetkezet fejéhez vezeti, hogy megszerezzen tőle egy ősi tekercset, amiben benne lehet a monolit titka. Bobbi, aki még mindig nem épült fel teljesen a Ward okozta sérüléseiből, most a laborban dolgozik, amíg Hunter kinn van a terepen. Skye – eh, Daisy – pedig, mint azt már az első évadban megjövendölték, a különleges képességűek – jelen esetben Inhumanek – ügyeinek rendezésével foglalkozik – vagy őket védi, vagy a világot tőlük.
A sorozat hozott pár nagyon hülye döntést a szezonfinálé folyamán, amikből azonban mintha kezdene kilábalni – mondjuk a legnagyobb narratívabeli baki, Ward még nem tűnt fel ebben az epizódban. Sőt – Maynek is se híre, se hamva, és Simmonst is csak egy pillanat erejéig látjuk a véglogó utáni jelenetbe, csak úgy, jelzés szinten, hogy tudjuk, él, és nagy slamasztikában van. De akkor most ezzel zárjuk is le azt a témát, hogy mi nem volt az epizódban, és nyargaljunk át oda, hogy mi volt.
Bár a világ még mindig úgy tudja, hogy a S.H.I.E.L.D. már nem működik, nagyon úgy néz ki, hogy maga a szervezet bizony kezd talpra állni – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy milyen pöpec kis új játékszereik vannak. Mintha ügynök is több lenne, és annyi biztos, hogy nagyban szépen, olajozottan működik a szerkezet, akkor is, ha az egyes tagok közt bizony fel-felbukkan a feszültség.
Karakter-szinten tetszik, ahogy Skye (nem érdekel, nekem akkor is Skye marad, makacs vagyok) kezeli a helyzetet – néha fel-felbukkan az eddig is ismert és szeretett csipkelődős-aranyos-szarkasztikus jelleme, miközben az empátiáját sem akasztotta szögre, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, ahogy kezelte Joey helyzetét (akiről már később). De annyi szent, ha a pasit erővel kellett kordában tartani, akkor erőt alkalmazott, ha kedves szavakra volt szüksége, akkor abból is kijutott, ha pedig barátra, akkor azt a szerepet is fel tudta vállalni.
Fitz aztán bedurvult – rettentő mélyen érintette Simmons elvesztése, olyannyira, mintha most, az évad elején nem is őt, hanem egy másik karaktert látnánk. Ez a Fitz nem botladozik, nem kelekótya, hanem teszi a dolgát, akkor is, ha az életveszélyes, és akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a tilosban kell járnia. És nem mondom, volt egy-két pillanat, amikor már azt hittem, hogy nagy hülyeséget fog csinálni, de aztán kiderült, hogy okosabb ő annál.
Coulson hozza a szokott formáját – kicsit más ruhatárral ugyan, de legalább a Grumpy Cat-bögre maradt. Ami a kezét illeti, annyi egyelőre tiszta, hogy van egy robotprotézise, amit néha egy merev műkézre cserél, azonban nem tudni, hogy az előbbi művégtag pontosan mire is képes. Viszont a szarkasztikus, száraz humora a régi, csak úgy, mint a Skye-jal való dinamikája.
Macket is nagyon bírtam, jó sorai voltak, bár ő inkább csak segíti a cselekményt, nem hajtja előre. Bobbit és Huntert szintén jó volt látni, bár túl sokat nem tudok róluk elmondani – maximum azt, hogy egyszerre izgat Hunter terve, és félek tőle. Rajtuk kívül Lincoln is feltűnt, aki továbbra sem izgat igazán, viszont azt beismerem, hogy volt pár jó gondolata.
És akkor Joey, mivel megígértem, hogy róla is fogok írni. Az az igazság, hogy ide premier, oda premier, az epizódot csak este tudtam megnézi – így reggel mindössze csak egy pár szalagcímet láttam, amik közt az egyik egy meleg karaktert hirdetett. Nem fogok hazudni – kicsit megijedtem, hogy majd a nézők sokkolása meg a trendiség kedvéért majd az egyik eddig is ismert karakterről jelentik be, hogy ő bizony a saját neméhez vonzódik. De hál’ istennek nem – Joey, az újonc meleg. És ezt jól csinálták! Ezt szeretem, mikor alapból így hoznak be egy karaktert, hogy tessék, ő ilyen, tiszta lapokkal játszunk. De ezen felül is jól kezelték a helyzetet – egy felől nem csináltak belőle ügyet (Bobbi mindenféle külön hangsúly nélkül jelentette be, hogy Joey csak azután kezdett edzőterembe járni, hogy szakított a pasijával), másfelől pedig szép párhuzamot húztak a homoszexualitás és az Inhuman-lét közt (egyszer elég volt titokkal élni).
Rosalind szála is tetszik, kíváncsi leszek, hogy a későbbiekben milyen lesz a kapcsolata Coulsonnal – egyelőre arra játszunk, hogy melyikük tud túljárni a másik eszén, hiába tűnik úgy, hogy tulajdonképpen közös cél vezérli őket. Ugyanis nem Rosalind a főellenségünk – és nem is Ward, ezt szeretném kihangsúlyozni – hanem egy nagy hatalmú Inhuman, Lash (Matthew Willig), akire már most vethettünk egy pillantást.
Hát… hu. Jól indulunk. Kifejezetten jól. De azt azért tisztázzuk, hogy még nagyon a sztori elején tartunk, és mi rengeteg a kérdés. Például mi van Mayjel? És Warddal? És Simmonsszal? Reméljük, a jövő héten róluk is többet tudunk majd meg.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
