Mikor még a széria elején jártam, és láttam, hogy a vége felé Chuck milyen talpraesett és kompetens lesz majd, alig vártam, hogy eljussak odáig. Aztán erre sor került, én meg azon kaptam magamat, hogy visszakívánkozom a sorozat elejére.
Amikor ismét találkozunk hőseinkkel, Sarah (Yvonne Strahovski) és Chuck (Zachary Levi) továbbra is egy pár, viszont Chuck már nem dolgozik a kormánynak – hiszen ígéretet tett nővérének, Ellie-nek (Sarah Lancaster), hogy felhagy a kémkedéssel. Persze ez nem megy neki, ezért amíg Sarah és Casey (Adam Baldwin) a világot bejárva üldözi az orosz fegyverkirályt, Alexei Volkoffot (Timothy Dalton), addig ő Morgannel (Joshue Gomez) saját küldetésbe kezd: apja adatbázisát felhasználva próbálja megtalálni kém anyját (Linda Hamilton), akinek húsz évvel korábban nyoma veszett. Erre pedig külön motivációja is akad, méghozzá az, hogy Ellie és Kapitány (Ryan McPartlin) kisbabát várnak. Mindeközben a Buy More-ben is érdekesen alakulnak a dolgok, hiszen a boltot megvette a CIA, és stratégiai központot hozott ott létre – megtömve a helyet képzett ügynökökkel, akik kicsit kilógnak a megszokott Buy More alkalmazottak slampos sorából.
Igazából úgy éreztem, két nagy problémája volt ennek a szezonnak: egyfelől a készítők nem tudták, merre is induljanak (miután a sorozatot a harmadik évad után kaszálni akarták), ezért a cselekmény nagyon hirtelen, felvezetés nélkül indul – egyszer csak nyomozunk Alexei, de nem kapunk előre semmi háttésztorit, hogy ki is ő –, másfelől pedig a készítők valahogy elfelejtettek viccesek lenni. Pontosabban inkább változtatni akartak az arányokon, komolyak akartak lenni, de közben képtelenek voltak ehhez egy olyan alapot felépíteni, hogy mindez hihető legyen.
Komolyan beszélek, a szezon gonoszépítése még Grant Ward jellemfejlődésénél is nevetségesebb – ugyanis miután Alexei-t a szezon közepén (valószínűleg a majdnem-kasza után először tizenkét epizódot rendelhettek be, mert ott az a pont, ahol mindent szépen felgöngyölítenek) elfogják, a sztori gonosztevő nélkül marad, amit gyorsan orvosolni kell. Behozzák hát Alexei lányát, Viviant (Lauren Cohan), aki kezdetben semmit sem tudja apja viselt dolgairól és kis nebántsvirágként viselkedik – és pozitív karakterként is mutatják be! –, majd különböző dolgokon bedurcázik és hirtelen gonosz lesz, bár képtelen belehelyezkedni a szerepbe. Az évadfinálé csavariról pedig már inkább ne is beszéljünk, mert azok olyan abszurdak, hogy fogtam a fejemet.
De nem csak a nagyobb ívekkel, hanem egy-egy epizód narrációjával is gondok voltak: nem egyszer volt az, főleg a szezon második felében, mikor az írók felvezettek valami remek alapötletet, csak hogy aztán a rész felénél elhajítsák, és utána valami egészen más irányba induljanak. Ilyen például Chuck legénybúcsúja, mikor is az elején a Vegasba készülő bandát Kapitány a Las Vecas nemzeti parkba viszi kempingezni, a kaszinók után áhítozó bandára meg rátámadnak a rosszfiúk. Remek kis félreértés-halom, megspékelve azzal, hogy „titokban kell tartani a haverok előtt, hogy itt vannak a rosszfiúk” – aztán az írók fogják magukat, és húsz perc után valami egészen más irányt vesz a történet.
De persze voltak a szezonnak erősségei is: Chuck és Sarah együtt rettentő cuki, és jó, hogy az írók merték kicsit nyálasra venni az esetükben a figurát – imádtam például, hogy Chuck folyamatosan mindenféle becenéven szólította Sarah-t. És miután az évadban a lánykérésre is sor kerül, az esküvői előkészületek is jó komikus, és néha drámai alapot szolgáltattak.
Emellett feltűnt egy új, fontosabb szereplő is: Alex (Mekenna Melvin), Casey lánya, akinek a létezéséről az előző szezonig nem is tudott. Alex aranyos, talpra esett lány, aki inkább a verbális problémamegoldásban jeleskedik, mintsem, hogy akciósztár legyen. Az pedig, hogy összejön Morgannel, remek alkalom arra, hogy ennek a három karakternek a kapcsolatát építsék, finomítgassák – és igen, itt is működik a humor-faktor. Pozitívum még amúgy Timothy Dalton, akinek a játékába már első megjelenésekor belezúgtam – amikor is egy álszemélyiségnek hoz egy remek James Bond-szatírát –, és hála neki, a karakter végig szórakoztató marad.
A Chuck negyedik évada, minden pozitívuma ellenére is csalódás volt a számomra – mert nem számít, hogy milyen cuki Chuck és Sarah, vagy hogy egyszer-egyszer milyen jó ötletek tűnnek fel, a történetvezetés nagy általánosságban gyenge – sőt nevetséges –, viszont szeretné komolyan venni magát, és éppen ezért még csak vicces sem tud lenni. Az ötödik, utolsó szezon még tizenhárom epizódot számlál – hát, majd meglátjuk, hogy az mit tud nyújtani.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.