Gondoltam, bevállalom a Glee producereinek új, gyilkolósnak ígért sorozatát, annyira horror azért mégsem lehet – de az volt. Csak nem éppen úgy, ahogy szánhatták.
1995-ben, a Kappa Kappa Tau nőszövetség beavatási bulija közben az egyik szövetségi tag – aki addig nem is tudta, hogy terhes – megszüli gyermekét az egyik fürdőszobában, barátai azonban ahelyett, hogy segítenének neki, visszamennek táncolni. Mikor a lányok kedvenc számuk végével visszatérnek a fürdőbe, a friss anyuka már halott.
Húsz évvel később a Kappa Kappa Tau-t a szívtelen egoista Chanel Oberlin (Emma Roberts) uralja, aki meg van róla győződve, hogy neki csakis a legjobb jár, és csak akkor érheti el céljait, ha továbbra is a csúcson marad, és „tisztán” tartja a szövetséget, amiben segítségére vannak névtelen talpnyalói is (Abigail Breslin, Billie Lourd, Ariana Garde). Azonban az iskola dékánja, Cathy Munsch (Jamie Lee Curtis) beleköp a levesébe: megelégelve azt, ami a szövetségben folyik (például azt, hogy Chanel elődjének barnítókrémét kicserélték savra), kijelenti, hogy így nem mehetnek tovább ott a dolgok, és a szövetség országos elnökével, a kilencvenes években ragadt Gigi Cadwell-lel (Nasim Pedrad) együtt bejelentik, hogy a Kappa Kappa Tau-nak idén minden jelentkezőt fel kell vennie – bármennyire is „gázok” legyenek azok. Ez pont kapóra jön a gólya Grace-nek (Skyler Samuels), akinek anyja, akit kétéves korában elveszített, szintén a szövetség tagja volt, és emiatt a lány is csatlakozni akar. Csakhogy a campusra érve kénytelen tapasztalni, hogy a szövetség bizony nem olyan, mint amire számított – ezért hát elhatározza, hogy ő majd reformálja a dolgokat. Csakhogy előbb Chanel öli meg véletlenül a szövetség bejárónőjét, Ms. Beant (Jan Hoag), utána pedig az egyik talpnyalót is meggyilkolja egy ördögruhába öltözött ismeretlen. Ám Grace-t ez sem félemlíti meg, és összefogva a sármos, önjelölt oknyomozó riporterrel, Pete-tel (Diego Bonita), elhatározza, hogy a dolgok végére jár.
Azt szeretném előre leszögezni, hogy értem én, hogy ez szatíra – vagy legalábbis az akar lenni. Ugyanis van az a szatíra, amit látva az ember elmosolyodik, és azt gondolja magában, hogy „igen, ez engem is idegesít a társadalomban”, meg van az, ami már annyira elveti a sulykot, hogy az ember legszívesebben felpofozná a karaktereket, vagy, extrémebb esetben, meg is ölné őket (erre játszik rá amúgy a Scream Queens). Gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy melyik kategóriába tartozik a szóban forgó sorozat.
A Scream Queens gyakorlatilag egy olyan karakterrel sem rendelkezik, aki egyszerre lenne kedvelhető és konzisztensen megírt – ez alól talán még Pete a kivétel, bár amint eltekintünk attól, hogy egy helyes srác (ami sajnos nálam olyan faktor, ami alapból jó pontot szerez a karakternek), azért kiderül, hogy ő is elég lapos. Grace még kedvelhető – az is a készítők célja, hogy a közönség kedvelje őt –, viszont hozzáállása a dolgokhoz folyamatosan hullámzik (de legalább közte és Pete között működik a kémia). Mindenki más borzalmasan idegesítő és bicskanyitogató, vagy a szemétsége, vagy a túlerőltetett nyomisága miatt.
Emiatt amúgy rettenetesen sajnálom mind Jamie Lee Curtist, mind Lea Michele-t – Curtis hosszú, eredményes karriert tudhat már maga mögött, most mégis kénytelen (?) egy papoló, füvező, a diákjaival összefekvő, képmutató dékánt alakítani, még Michele éppen most fejezte be a Glee-t, amin keresztül azért szert tett némi presztízsre, és amiben a karaktere jelentős transzformáción esett át, erre most megint itt van huszonkilenc évesen, és egy megfésülködni és normálisan felöltözni képtelen, nyakmerevítős kamaszt alakít, akit mindenki – okkal – lenéz. Komolyan sajnálom a csajt.
De visszatérve a sorozathoz magához, a gyilkosos vonal – ki és miért öl? – hatásos csali, a rejtély azokat is bevonzza, akiket a sztori és a karakterek annyira nem fognak meg (én is végig fogtam a fejemet, aztán mégis megnéztem a második részt is), de kétlem, hogy a végén a megoldás akár csak megközelítené azt, amit a How to Get Away with Murder művel. A narráció túl sok karakterrel dolgozik (bár van egy olyan érzésem, hogy a szereplőgárda rohamosan csökkenni fog, ahogy haladunk előre a sztoriban), és szétesik, a popkultos referenciákkal teletömött párbeszédek pedig nevetségesen gyengék.
Összességében tehát a sorozat két erősséggel dolgozik: a nagy nevekkel teletűzdelt szereplőgárdával, és a nézőcsali rejtéllyel (a harmadik faktor lehet esetleg Pete és Grace páros, mivel, mint tudjuk, egy jó ship remek összetartó erőként funkcionálhat). Minden egyéb, a szituációk, a „poénok”, a narráció, a párbeszédek (egek, a párbeszédek…) huszadrangúak, és éppen ezért a széria, a hatásos marketing ellenére, képtelen maradandót alkotni. A ciki és kínos viszont megy neki, amiért kijárt tőlem pár furcsa pillantás, de pár gallon, a képernyő szélére kiöntött művérrel még nem lehet hosszútávra befogni a nézőket.
Őszinte leszek: remélem, nem fogja sokáig húzni a sorozat, részben azért, mert a sztoriban nincs annyi erő, hogy huzamosabb ideig fenn tudja tartani magát, részben pedig azért, mert akkor a szereplők felszabadulnának, és valami jobb, értelmesebb dologban is részt vehetnének – én pedig nem is kívánok nekik mást.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
