Batman alap történetét az is ismeri, aki nem akarná. Szülei halála olyan tragédia volt számára, mely szinte egyből megalapozta a kissé komor, de nagy hős megszületését. Ám, hogy pontosan hogyan is vált azzá, ami később lett belőle, hogy miféle utat is kellett bejárnia, azt még nem igazán láthattuk. Mostanáig… Jöjjön a Gotham!
Bevezetőmben egy kicsit füllentettem, ugyanis a hangsúly nem Bruce (David Mazouz) Batmanné válásán van, hanem az őt körül vevő, és működő bűnözők felemelkedését mutatja be a sorozat, egy olyan emberen keresztül, akit szintén mindenki ismer, de legalább egyszer hallotta a nevét. James Gordon (Ben McKenzie) nyomozó újoncként érkezik a városba. Társa a már régóta ott dolgozó Harvey Bullock (Donal Logue) próbálja kiokítani zöldfülű társát, de Jim túlságosan naiv és becsületes ahhoz, hogy belemenjen a rendőrség és a maffia családok közt zajló korrupt játszmára, amibe kis híján őt is belerángatják. Meg kellett volna ölnie az ifjú Oswald Cobblepotot (Robin Lord Taylor), ám Jim megkíméli az életét, aki ez által tud majd a híres Pingvinné válni. De találkozhatunk a rendőrségnél dolgozó, sunyiban halottkémként tevékenykedő, egyelőre még tiszta elméjű Edward Nigmával (Cory Michael Smith) — a későbbi Rébusz ( Riddler). Bruce a tragédiája által kapcsolódik be a történetbe, ahol Jim megígéri neki, hogy megtalálja a szülei gyilkosát, és a férfi komolyan is gondolja, hogy betartja az ígéretét. Talál is egy szemtanút az árva Celina Kyle (Camren Bicondova) személyében, aki már most az utca gyermeke, és egy macskát megszégyenítő ügyességgel szeli a háztetőket, nem is kérdés, hogy kivé válik később. Egy szó, mint száz, a Gotham fogja Batman, szinte összes ellenfelét, és próbálja majdhogynem egybefüggően elmesélni az előtörténetüket, hogy hogyan is alakult ki az a személyiség, ami a már jól ismert formájuk.
Ez elsőre nagyon kuszának hangozhat, tudom, de aki egyszer belekezd az nem fog tudni leállni vele. Talán emlékeztek még arra a nagyon régi, sötét, komor Batman rajzfilmre, ahol Gothamban alig sütött ki a Nap. Itt is egy hasonló várost kapunk, ahol szinte mindig esik az eső, az utcák között füst gomolyog, rengeteg a hajléktalan, prostituált, kosz, gyilkosságok vér, tragédiák armada, sötét és depressziós itt minden, és csak akkor érezzük a fény felcsillanását, amikor Jim Gordon a képernyőn van.
Szóval a hangulat adott, és mi a helyzet a történettel? A cselekmény a karakterek pontosan felvezetett, hihetetlen precízen összehangolt egyensúlyából adódik. Sok karakter egymástól függ, oda vissza adják a szívességeket a másiknak, hol áruló, hol hős valaki, néha a jó oldalra, néha a rosszra áll, minden azon múlik, hogy voltaképp, hogyan is éri meg neki. Leginkább igaz ez Pingvinre, aki éttermi takarítóból nyalta fel magát maffiavezérré. A szereplők története és sorsa úgy halad előre, hogy közben Jiméknek sorban újabb és újabb bűnügyeket kell megoldaniuk, és veszélyes gonosztevőket kell elkapniuk. Emellett időt kellett szentelni Bruce sorsának is, aki hirtelen felnőtté válik, és saját kezébe kívánja venni az egész családi hercehurcát, miközben még mindig szülei gyilkosát hajkurássza titokban. És hogy végül is sikerült -e egyensúlyt alkotni a rengeteg bemutatásra váró karakter között? Ó, de még mennyire! Egyáltalán nem lehet benne összekavarodni, még ha elsőre úgy is tűnik, hogy zavaros katyvasz az egész, voltaképp mindenkinek megvan a helye, és ezt mi, nézők pontosan tudjuk, és szurkolhatunk egyik vagy másik félnek. Mindeközben újabb és újabb ismert karakterek bukkannak fel előttünk, akit a lelkes képregény rajongók — mint jómagam — ujjongva fogadnak a képernyők előtt. Megeshet, hogy nem mindenki kap akkora hangsúlyt, de amennyi ki kell, hogy derüljön egy adott személyről, az bizony kis is derül. Ami a stíluson kívül nagyon jól beleillik a képbe, az a tökéletesen bemutatott brutalitás. Van itt vér bőven, meg halottak, kínzások és egyéb finomságok, tehát a DC-hez mérten, nem családi matinénak szánták ezt a projektet. Teljesen úgy van bemutatva az egész, ahogy az a kegyetlen valóságban van.
Jim tevékenykedésein keresztül pedig szépen bejárhatjuk Gothamet és annak bugyrait. Mostantól nem csak egy üres városnév lesz a fejünkben, hanem egy szinte élő, működő gépezet, amibe ez a végletekig jó szívű, becsületes fickó porszemként esik be, és borít fel mindent. Mondhatni ő Gotham fehér lovagja, aki elszántan küzd annak megtisztításáért, még ha ezért szembe kell szállnia minimum két – de inkább több— maffia családdal, akik nem, hogy a várost, de a rendőrséget is alaposan bekebelezték, így még a saját kollégái közt sem lehet biztonságban, csakis hűséges társában Harvey-ban bízhat. Jim igazán kitartó, nem adja fel, még ha le is fokozzák, még ha meg is fenyegetik, neki az ígéretei, a szava szent és sérthetetlen.
Ejtsünk néhány szót a színészi játékról, mert az sem piskóta. Az első, akit ki kell, emeljek az az ifjú Bruce Wayne, vagyis David Mazouz, akiről azt hinné az ember, hogy ez is csak egy idegesítő gyerekszínész, de jó Isten mekkorát téved az, aki ezt hiszi. Átélős, egyáltalán nem bosszantó játék, amit átad, valóban el hisszük, hogy nagyon megviselték a vele történtek és látjuk rajta, hogy egy nap tényleg olyan hőssé válik, mint akit ismerünk. A mellette tevékenykedő Alfred (Sean Pertwee) pedig kissé eltér a képregényekből ismerttől, de csak abban, hogy talán szigorúbb, de még így is halál laza a beszólásaival, amit már megszokhattunk tőle.
Karácsonyig magasztalhatnám a többiek játékát, de mindenkit egybe nézve nincs, itt kérem semmi probléma. Ám aki a többiek mellől kicsit fentebb emelkedik, az a korábban említett Robin Lord Taylor. Ez az ember kiköpött Pingvin. A haja, a ruhája, a mozgása a gesztusai, mind olyanok, mint az ismert gonosztevőé, de a színész arca is teljesen rá emlékeztet. Emellett sántikál (mondjuk azt csak pár résszel később, nem egyből, ami kicsit furcsa volt) ördögien kegyetlen, nem retten meg semmitől, még ha egy beszari alaknak tűnik is, mindig kibeszéli magát a bajból, és valahogy mindig megússza. Ő a cselszövések nagy mestere, nem hiába tudott felmászni a ranglétra tetejére.
Nehogy azt gondoljátok, hogy csak férfi karakterek viszik el a hátukon a sorozatot, akad pár igencsak erős női szereplő, köztük a kedvencem Fish Mooney, (Jada Pinkett Smith ) aki nagyon sokáig mondhatni vezetői pozícióban van az egyik don alatt, ám próbálja kitúrni azt, hogy magasabbra emelkedjen. Az ő sorsa igen érdekes, de én nagyon szerettem, azért amit csinált, illetve a stílusa is nagyon megfogott. Erős, bátor, nem retten meg az akadályoktól, bár eléggé tenyérbe mászó, ha arról van szó, és muszáj, de manapság ki nem csinálja ezt, ha a hatalomról van szó? Jada játéka, pedig pontosan átadja, azt a határozott személyiséget, amit ki akartak fejezni a karakterrel.
A másik, akit meg kell említenem, mert ő még fontos lesz a későbbiekben, az Cameron Monaghan, aki egy rész erejéig tűnik fel a színen, de csak így pislogunk, mint hal a szatyorban, mert amikor elkezd röhögni, és rájövünk, hogy ő ki lesz, hát ott az ész megáll. Huszonkét évesen ilyen alakítást adni, amitől kijön a szemünk, mint a csigának, borsódzik a hátunk. Nagyon átérezte ezt a szerepet a srác, és ez csak a kezdet, a második évadban végleg elgurul a gyógyszere. Nem spoilerkedem…
Összefoglalva kijelenthetem, hogy a Gotham egy nagyon jól összedolgozott előtörténeteket bemutató sorozat, jó adag krimivel, akcióval, de igazán nagy élményt ugyebár az ismertebb karakterek felbukkanása okoz, amihez kell némi háttérismeret, de aki, csak most kóstolgatja ezt a világot, annak is mindenképp ajánlani tudom csak. A történeti csavarok, a hangulat és a kiváló színészi alakítások egy kihagyhatatlan sorozatot alkotnak, amit minden képregény rajongónak látnia kell! Aztán ugye máris itt a második évad első része, ahol a gonosztevők nem lustálkodnak, és hamarosan káoszba borítják a várost. Aztán Jim Gordon legyen a talpán, aki rendet tesz!
Szerző
- Korábbi szerkesztő
