Első nézésre, és elég rosszmájúan azt hittem az Onmyō Taisenki-ről, hogy egy itthon annyira nem ismert Digimon onmyoji stílusban, de második nézésre már megtaláltam benne azokat a dolgokat, amik szórakoztatóvá tették ezt az ötvenkét részt.
Történetünk egy hatalmas múltbéli csatával kezdődik, ahol egy hatalmas árnylény megtámad egy szentélyt, és a vezetők, akik egyben főhősünk szülei utolsó erejükkel elküldik az alig két éves fiúkat a jövőbe – túlélése érdekében. Itt ugrunk is cirka háromszáz évet, és a jelenleg tizenkét éves Riku Tachibana éli mindennapjait nagyapjával, aki egy kis helyi szentélynek a papja. Egy nap azonban azon kapja magát, hogy nagyapját rendesen elgyepálta egy iskolatársa egy furcsa lénnyel az oldalán, majd Rikut kiszemelve a srác szerződést köt egy másik Shikigamival, Byakko no Kogentával, akivel innentől fogva kéz a kézben kell felvenniük a harcot a többi ellenséges Shikigami mesterrel.
Igen, totál alapsablon az, amiből felépítkezik ez az erősen közepes illatú, de annak remek sorozatot. A szereplők eléggé vegyes skálán mozognak kedvelhetőség szempontjából: Riku példának okáért mocskosul idegesítő az első pár részben (és még párszor a későbbiekben), tőle csak a macskamániás osztálytársa, Rina-chan a rosszabb – hál istennek ő nem szerepel valami sokat. Ellenpontként remek szereplő Kogenta (matka!!), aki szőrszáállítóan cuki, vagy ott van a korábbi Mennyei Szentélyt őrző, alig tíz éves kislány Nazuna, és akkor még nem esett szó, a kötelező rosszoldalon álló jófiúról, aki itt Yuuma névre hallgat, és annyira ég a hatalomért, hogy a saját öccsével képes szembefordulni, amikor az Riku oldalán köt ki.
Ami viszont egy jó (de sajnos annyira nem megmagyarázott) húzása, azok maguk a Shikigamik, amikből összesen hetvenkettő van, és vagy a négy szent állat (Suzaku, Seryuu, Genbu Byakko) családjába tartoznak vagy valamilyen más állatövi csillagképet reprezentálnak. És egy családból több lény is szerepelhet, jó példa erre Yuuma Shikigamija, aki szintén Byakko, mint Kogenta – csak ő a Rangetsu névre hallgat. A harcok jók, a speicális képességek, az ún. Sealek is találóak és lényre szabottak, szóval unalom nincs a köbön.
De akkor mégis vajon mi lehet az, ami miatt mégis azt mondom erre az animére, hogy vészesen középszerű? Minden, ami benne van sajnos. A szereplők vagy jók, vagy rosszak, de semmi újat nem képesek felmutatni, a grafikáról és a zenéről inkább nem nagyon ejtek szót, mert abba nyomdafestéket nem tűrő szavak is lennének. A történet meg hiába rendelkezik ötletes húzásokkal, nem él velük.
És én ezért haragszom az Onmyo Taisenkire, hiszen volt benne potenciál, hogy kitűnjön a tömegből, de saját magát rántotta vissza oda, ahonnan próbált kitörni.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
