Amit szerettem a Szerelempróbában, hogy egy agyonrágott és mégis, mélységeiben elhanyagolt témáról szól őszintén, erőteljesen és eredeti módon, néhány jóféle poénnal fűszerezve, az teszi igazán ínyenc film-csemegévé A bátorság embereit is. Bár ez a film, noha bizonyos tekintetben vehető a Tűzálló „folytatásának”, mégsem az, csupán egyfajta „kistestvér”, aminek sok szempontból megterhelőbb a tartalma és sokkal kényesebb témát érintő a mondanivalója, mint elődjének.
A történet szerint négy rendőrtiszt, Adam (Alex Kendrick), Nathan (Ken Bevel), David (Ben Davies) és Shane (Kevin Downes), vállt vállnak vetve harcol a bűnözés ellen Albany utcáin, ám egy nap különös feladatot kapnak a város sheriffjétől: legyenek jó, a gyermekeik életében jelenlevő apák. Hőseink pedig jóindulatú emberekként próbálnak is részt venni gyermekeik életében, de átlagemberekként nehezükre esik bármilyen erőfeszítést tenni, hogy valóban jó apák legyenek, mígnem egy szörnyű tragédia rádöbbenti a társaságot, hogy van az úgy, hogy az „elég jó” nem elég.
Ennél mélyebben nem mennék a történetbe, mert ezt a filmet tényleg látni kell. Tartozom azonban azzal a vallomással, hogy elődjéhez hasonlóan szintúgy erőteljesen vallási vonatkozású és erőteljesen hittérítő jellegű, de ugyanaz, amit a korábbi kritikámban leírtam, erre a műre is érvényes: ateistáknak és agnosztikusoknak is érdemes félretenni az előítéleteiket és megnézni a filmet, mert nagyon is általános érvényűek a meglátásai, és másrészt ki vonjon be erőteljesen vallási faktorokat, ha nem egy lelkész-testvérpár, alias a Kendrick-fivérek. Mert ez a film és a hozzá tartozó könyv (Valóban bátrak címen, hogy a néző-olvasó, biztosan össze tudja kötni a kettőt, no comment…) egyaránt a testvérpár munkája. Alex Kencrik író-forgatókönyvíró-rendező és főszereplői minőségben jelenik meg, míg Stephen ezúttal is inkább a háttérben marad és csupán író-forgatókönyvíró-producerként vesz részt a munkálatokban.
A minőség megszokott, ha nem még jobb, mint az elsőszülött esetében. A történet kidolgozott, a lelki folyamatok a lehetőségekhez mérten jól ábrázoltak, a filmes eszközöket bőven és jól használják, és már-már az Avangerhez méltó humorbonbonok tarkítják a történetet, de be kell valljam, ennek a filmnek ez úgy kell, mint egy pohár víz a sivatagi vándornak, mert ha nem szakítanák meg a cselekményt ezek az üdítő kis szöveges, képi vagy helyzeti poénok, már-már elviselhetetlenül erőteljes lenne, hiszen olyan témákkal dolgozik, mint az elhagyott és elhalálozott gyerekek, a gyász feldolgozása és a rendőri korrupció.
Ezúttal sincs hiány akcióban sem, sőt, ha lehet, rádob még egy lapáttal a Szerelempróbára. Úgy mutatja be a rendőrségi mindennapokat, ahogy azt akció-krimi sorozatoktól már jócskán megszokhattuk, viszont mivel a lehető legátlagosabb kinézetű színészekkel dolgozik, nem kizárólag kisportolt alkatú, húszas-harmincasokkal, így a történet is sokkal hitelesebb. Mondhatnám – végre egy kopaszodó, pocakos apa a vásznon, sőt, még feleségből is látni moletettet!
Azonban ami talán nem hiányzott, hogy itt bár már nem a megtérés-aspektusra koncentrál a történet, de borzasztó szájbarágósan vezet minden út Rómába – azaz esetünkben a templomba, mintha az mindenre válasz lenne, és talán egy kissé együgyűen van ábrázolva a megtérés tényszerűsége, mintha az kvázi csettintésre menne. Eddig nem hittem, de most már aztán kettő helyett is! Ez az aspektus a Szerelempróbában jobban fel volt építve. Viszont ezúttal is le kell szögeznem, semmi bajom a vallással vagy az Istenhittel, sőt, adott esetben kifejezetten kívánatosnak tartom, de az, hogy mindenre instant megoldást jelentene szerintem kissé félrevezető idealizálás, mert nincsenek instant megoldások. Azonban a A bátorság emberei mentségére szóljon – ha még erre is, még itt is cellulózt akartak volna fecsérelni Kendrickék, akkor a két óra helyett háromra nyúlik a játékidő.
Ennek ellenére, csak úgy mint elődjét, nyomatékosan ajánlani tudom, bárkinek, aki valaha szülő akar lenni vagy már az. Különösen is szerencsének tartom a témafelvetést azért is, mert a szülői szerepek közül első sorban az apaság témakörére fókuszál, és ennek a kérdéskörnek viszont nagyon is kell, hogy legalább egyszer az életben úgy túlhangsúlyozzák, ahogy ez a film teszi, mintha az egész gyereknevelés sikere az apán állna vagy bukna. Normális esetben felháborodnék, hogy micsoda diszkrimináció, hogy az anyákról ennyire leveszik a hangsúlyt, pedig…!, ám Kendirckéknek sikerül úgy megoldaniuk, hogy ahelyett, hogy a néző(nő) azt érezné, hogy súlyosan háttérbe van szorítva, inkább megérti, mennyire fontos is, hogy a gyerekeknek legyen egy erős és védelmező apja, mi a férfi igazi szerepe egy családban, férjként, apakánt – mondhatnám: családfőként, és mindezt anélkül, hogy az anyák érdemeit és szerepét bagatelizálná. Egyszerűen csak kijelenti, hogy a teljes értékű családhoz két elkötelezett és törődő szülő kell, akik mindketten részt kívánnak venni a gyermekek életében és a gyermek személyiségének (is) megfelelő kapcsolat kialakítására törekszenek, MIKÖZBEN egymással is szeretetteljes és bensőséges, támogató viszonyt folytatnak.
S mint általában bármelyik filmben, ami egy kicsit is fontos témát érint, azt szeretem ebben a történetben is, hogy nem hazudik. Nem úgy állítja be ezt az egészet, mint amit zsigerből lehet jól csinálni, és amit könnyű is, hanem nagyon is komolyan megmutatja az effélék mögött álló küzdelmeket. Összességében – a A bátorság emberei pszichológiailag is legalább annyira korrekt, mint a Szerelempróba volt.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
