Nincs is annál jobb, amikor egy film, könyv, sorozat vagy egyéb alkotás pozitív csalódást okoz: így voltam az Egy boltkóros naplójával is. Ezt a mozit első hallásra egy tipikus, csöpögős romkomnak hittem, ám kellemesen meglepett a műfajhoz képest szépen kivitelezett karakterdrámájával, könnyed humorával, és talán a megszokottnál kevésbé ordító klisékkel (bár ezzel Orlissa nem feltétlenül értene egyet) – ja, és még a szerelmi szál sem volt túlerőltetve. Igen, ilyen sztorikból kérek még többet!
A fiatal újságíró, Rebecca Bloomwood (Isla Fisher) imádja a divatot, és mániája a vásárlás – eme tevékenységet annyira szívesen és nagy rendszerességgel űzi, hogy szinte az összes létező pénzét ruhákra és egyéb kellékekre költi, sokszor a számlák befizetése helyett is. Rebecca, addikciójának köszönhetően irdatlan mennyiségű adósságot halmozott fel, és, szerencsétlenségére még a munkahelyéről is kirúgják. A lány próbál új helyen elhelyezkedni, el is megy pár állásinterjúra, és végül egy pénzügyi magazinnál köt ki, aminek a szakmában rendkívül jártas Luke Brandon (Hugh Dancy) a szerkesztője. Rebecca ugyan semmit sem tud a pénzügyről, Luke valahogy mégis felveszi, és a lánynak meg kell állnia a helyét egy számára teljesen idegen világban, miközben nem mindennapi függőségével küszködik.
Bevallom őszintén, ha nem Hugh Dancy lenne az egyik főszereplője ennek a filmnek, valószínűleg soha életemben nem néztem volna meg, hiszen bármilyen mű, ami a romantikával behatóbban foglalkozik, az nem nekem való, de ezt már a Love, Rosie kapcsán is elmondtam. Viszont kár lett volna, ha nem jut el hozzám ez a darab, mert ennyire részletesen kidolgozott hősnőt ilyen jellegű moziban még nem láttam. A sztori egy az egyben arra fókuszál, hogyan viszonyul Rebecca saját függőségéhez, hogyan próbálja meg azt legyőzni, és hogy a javuláshoz vezető út mennyire göröngyös tud lenni – furcsának hathat, hogy az alkotók pont a shopping mániát választották, de ha helyettesítjük bármelyik másik szenvedélybetegséggel, mindjárt másképp látjuk a helyzetet.
Azért a film romantikus része mellett sem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy mint elmítettem, (szerintem) itt sem teljesen a megszokott formulát kapjuk. Egyrészt azért tetszik a Rebecca/Luke páros, mert nem az van, hogy már az első perctől fogva a nézők arcába nyomják a két karaktert, hogy „látod, mennyire egymásnak teremtette őket az ég?”, hanem azért kapnak időt és teret arra, hogy kibontakozhasson a kapcsolatuk. Másrészt azért is jár a pirospont az alkotóknak, mert oké, hogy Rebecca szép és remek a stílusa, viszont hihetlenül ügyetlen, fizikailag és az emberekkel való társalgást illetően is, mellesleg függő, és még pénze sincs, szóval totál lúzernek számít – hány olyan mozit láttunk már, amiben hasonló kvalitásokkal rendelkezik a főszereplő, csak éppenséggel az ellenkező nem tagja? Azt hiszem, Dunát lehetne rekeszteni az ilyen sztorikból. Luke-ra már sajnos nem lehet azt mondani, hogy egy jól kidolgozott, háromdimenziós jellem lenne, azonban a kutyát sem érdekli, mert szemeink a Hugh Dancy névre hallgató csapdából csak egy és háromnegyed óra elteltével tudnak kikecmeregni.
Összegezve, az Egy boltkóros naplója egy rendkívül aranyos, vicces és szerethető darab, ami azért tartalmazott pár tündérmesés kerekítést, de nagy általánosságban még mindig sokkal élvezhetőbb, mint a legtöbb romantikus maszlag – és még sztori is van!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
