Nagyon nehéz igazi kultfilmekhez nyúlni – főleg ha azok olyan történettel dolgoznak, amin egy egész generáció nőtt fel –, ám én most mégis erre teszek próbát.
Egyáltalán be kell mutatnom a történetet? Harry Potter (Daniel Radcliffe) nem túl átlagos, tizenegy éves kisfiú, aki nem túl szimpatikus nagynénjével (Fiona Shaw), nagybátyjával (Richard Griffiths) és unokatestvérével (Harry Melling) él egy fedél alatt, akik rettenetesen bánnak vele. Ám aztán a születésnapján meglátogatja egy óriásméretű, ám jámbor lelkületű ember, Hagrid (Robbie Coltrane), aki közli vele, hogy ő bizony varázsló, és szeptembertől a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába járhat. Harry el is utazik a skóciai iskolába, és rögtön két barátra is szert tesz, a régi máguscsaládból származó Ronra (Rupert Grint), és a mugliszármazású – vagyis varázstalan emberek gyermeke – Hermionéra (Emma Watson). A kisfiú azonban nem tanulhat nyugalomban, hiszen lassan sejteni kezdi, hogy a Voldemort (Richard Bremmer) néven ismert gonosz mágus, aki megölte a szüleit, meg akarhat szerezni valamit, amit a Roxfortban rejthettek el, azért, hogy ismét visszaszerezze hatalmát.
Ahogy most újranéztem a filmet, az, ami a leginkább megragadta a figyelmemet, az az, hogy mennyire bájos és ártatlan. Hát igen, amikor készült ez az alkotás, akkor bizony még csak az első négy kötet volt kinn a könyvesboltok polcain – ami amíg pár kis apró bakihoz is vezet –, meg alapból ez a rész még csak a bevezető a varázsvilágba, úgyhogy nem is lehetett rögtön a komoly, sötét fejezetekkel kezdeni.
Összességében a filmnek olyan aranyos, szinte már gyermekien balga hangulata van – igazából most értettem meg csak igazán, miért lehetett olyan nehéz J.K. Rowlingnak kiadót találnia, mert az első kötet tényleg a megszokott fantasy-klisékre épít, és bár bájos, rengeteg mindent egyszerűen képtelenség benne komolyan venni benne. Például jobban belegondolva, miért kellett ilyen akadálypályát állítani a bölcsek köve elé? Írástechnikai szempontból persze azért, hogy a hősöknek legyen valami végső megmérettetése, a világból kiindulva pedig azért, mert a Harry Potter varázslói mind híján vannak a logikának, viszont imádnak felvágni és feltűnősködni – és ez alól bizony a nagy Albus Dumbledore (Richard Harris) sem kivétel. Vagyis ha meg tudja oldani, hogy egy óriási sakktábla életre kelljen, és követelje, hogy játszanak vele, akkor miért ne tehetné? De azért azért lássuk be, hogy egy értékes tárgy megvédésének talán nem ez a leglogikusabb módja.
Ha azt vesszük, hogy milyen szinten sikerült átültetni a történetet a könyv lapjairól a filmvászonra, akkor azt kell mondanom, hogy ilyen szempontból a film nagyon korrekt. Sikerült csak olyan dolgokat kivágniuk és átírniuk, ami még nem zavart be a történet zavartalan folyásába, bár azt azért be kell ismerni, hogy a jelenetek kicsit fragmentáltak, és a film élvezeti értéke csak akkor teljes igazán, ha az ember olvasta előtte a könyvet.
A színek itt még nagyon élénkek, nagyon vidámak, olyan jó rájuk nézni, és a zene is nagyon fülbemászó. Sok minden egyéb viszont még nagyon gyerekcipőben jár technikai szinten: a CGI, bár a kettőezres évek legelejének a csúcs, ma már kicsit bájosan gagyinak hat, és a gyerekszínészek – főleg a három főszereplő – állandó túlgesztikulálása is rettentő édes.
A Harry Potter és a bölcsek köve tipikusan az az eset, ami túl ártatlan ahhoz, hogy bele lehessen kötni – persze, megvannak a maga hibái, de ezeket a nosztalgia nevében szinte észre sem veszi az ember, még ha észre is veszi, nem csinál belőle ügyet. Ez a film tényleg úgy jó, ahogy van, minden bájos kis hibájával együtt – csak az a baj, hogy ezt nem lehet az összes filmről így elmondani.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback