Vannak olyan sorozatok, amikben csak annyi szufla van, ami éppen csak elég egy évadra, és vannak olyanok is, amiknek kell egy-két szezon, hogy igazán belerázódjanak a dolgokba. A Chuck szerencsére az utóbbi kategóriába tartozik.
Chuck Bartowski (Zachary Levi), az egyszerű, elektronikai boltban dolgozó kockasrác minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen a kormánynak újraépíteni az Intersectet, azt a szuperszámítógépet, ami a hírszerzési hivatalok összes titkát képekbe kódolva őrzi – és aminek teljes adatbázisát, az engedélye nélkül, feltöltötték a fejébe. Chuck ismét nyugodt, kémmentes életre vágyik – meg arra, hogy végre elvihesse CIA-s védőtisztjét, Sarah-t (Yvonne Strahovski) egy valódi randira –, ám erről egy időre le kell mondania, mikor az ellenséges kémszervezet, a Fulcrum egy trójai vírust juttat az új Intersectbe, és tönkreteszi a gépet. Így hát Chucknak folytatnia kell a kormánynak tett szolgálatait Sarah, és másik védőtisztje, Casey (Adam Baldwin) mellett, hogy megvédje a fejébe rejtett adatokat, és hogy felfedje a Fulcrum ügynökeit. Persze mindeközben a magánélete sem fenékig tejfel: nővére, Ellie (Sarah Lancaster) és a barátja, Devon (Ryan McPartlin) az esküvőjükre készülnek, munkahelye, a Buy More új igazgatóhelyettest (Tony Hale) kap, aki mindent felforgat, legjobb barátja, Morgan (Joshua Gomez) tovább epekedik egyik munkatársuk, Anna (Julia Ling) után, a két IQ-hiányos jómadár, Jeff (Scott Krinsky) és Lester (Vik Sahay) pedig mindent felforgat. Ja, és ha ez még nem lenne elég, akkor első nagy szerelme, Jill (Jordana Brewster) is feltűnik.
Amit nagyon jól csinál ez a szezon, az az, hogy Chuck végre kezdi megtalálni önmagát – persze, valamilyen szinten még mindig az a két ballábas kocka, aki sosem marad a kocsiban, és akit megszerettünk az első évadban, viszont végre cselekszik, és igyekszik felnőni Sarah-hoz és Caseyhez. Már rögtön az első epizódban – ami amúgy szegénykém már bántóan in medias res – villant egy olyan blöfföt, amire bármelyik ügynök büszke lehetne. És ez csak fokozódik az évad folyamán, mikor is eljutunk onnan, hogy „Chuck, viszünk magunkkal, mert kellhet az Intersect, de maradsz a kocsiban”, oda, hogy „Chuck, ma este küldetésünk lesz, neked ez a feladatod”.
Ám miközben ilyen szempontból nő a széria, más oldalról nézve nem mutat sok fejlődést, például a rosszfiúk továbbra is csak lógnak a levegőben. Itt van rögtön a főgonoszunk, a Fulcrum, ami igazából azért gonosz, mert kell neki az Intersect, és gátlástalanul mindent megtesz – bedobva minden gonosz ügynök-klisét – azért, hogy megszerezze. De hogy honnan jött a Fulcrum, mik a céljai az Intersecttel, hogy milyen elveket vall… Na, az nem derül ki. Úgyhogy egyszerűen csak el kell fogadnunk, hogy ők a rosszak, és kész.
Megint másfelől viszont a sorozat echte epizodikus jellege is továbbfejlődött ebben az évadban, ahol a heti kalandok mellett feltűntek a nagyobb, három-négy epizódra kiterjedő, egymáshoz szépen kapcsolódó ívek – mint például Jill feltűnése, vagy a Chuck és Ellie apja (Scott Bakula) után való kutatás. Főleg a szezon végére durvulnak be az események, ahol azért már egészen hátborzongató dolgok is történnek – nem is beszélve arról, hogy pár egész meglepő titokra is fény derül, meg persze az utolsó részre a készítők még egy szép nagy cliffhangert is bedobtak.
De a humor azért a régi, úgyhogy jó sokat nevettem is a szezonon – a kedvencem, azt hiszem, az volt, mikor Orion, az Intersect eredeti alkotója, küldött Chucknak egy laptopot, hogy azon keresztül vegye fel vele a kapcsolatot, csakhogy Jeff és Lester azt hitték, az az új, szuper gamer-laptop, amit a bolt kap, úgyhogy kicsit eltulajdonították, hogy kipróbálják, persze úgy, hogy közben nem jöttek rá, hogy nem egy szimulátoros játékkal játszanak, hanem valódi kémdolgokba keveredtek.
Emellett Chuck és Sarah kapcsolata is szépen fejlődik, bár azért a néző néha kicsit felpofozná őket (mondom, tiszta Caskett). Mondjuk azt beismerem, nem lehet könnyű dolguk egy olyan helyzetben, ahol az érzelmek a küldetés sikerességét veszélyeztetik, és ahol szinte minden körülöttük élőnek hazudniuk kell. De ettől még a szívnek bizony nem lehet parancsolni…
Ezek után amondó vagyok, hogy akinek tetszett a Chuck első évada, annak a második még jobban fog – én legalábbis így voltam vele, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a huszonkét epizódos szezont egy hét alatt bedaráltam.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
