Hogy őszinte legyek, ennek a műnek a véletlen mutatott be, tulajdonképp azelőtt, hogy az elsőt láttam volna. Tudom, tudom – ez így dilettáns, de engem sosem kötöttek úgy igazán a konvenciók e téren. Viszont annyit írjunk a szerencse számlájára, hogy e fordított sorrendből kifolyólag, legalább elment egy egész kellemes kis popcorn mozinak. Semmi extra, semmi mélyértelmű gondolat, vagy moralizálás, vagy szociológiai vonatkozás, csak egy kiszámítható és közepesen béna felépítésű szerelmi szál, és egy már-már szánalmas felismerés – ami fordulat akar lenni – a film végén. Ezek közé pedig ékelődik pár érdekes táncjelenet is.
Ha azonban nem fordított sorrendben látja a kedves néző A szívem érted RAP-es két részét… a második rész garantáltan traumatikus élmény. Az első öt perc még így is. Mert míg a legtöbb folytatásban azért akad annyi tisztesség, hogy megpróbálja legalább létráról elérni az első rész szellemi színvonalát, addig A szívem érted RAP-es 2 olyan gátlástalanul veti magát ebbe az előző részhez mérten halálugrás szintű szellemi mélyrepülésbe, hogy az már majdnem elismerésre méltó. Majdnem. Csakhát mégis inkább megértem, amiért Julia Stiles nem írta alá, hogy ismételten magára vegye Sara karakterét.
Ennek első sorban pedig az a fránya első öt perc az oka, ami közben a kezdeti kíváncsiságom és lelkesedésem egész gyors tempóban változott megrökönyödéssé, majd elképedéssé és végül elborzadássá, és miközben azt fontolgattam, hogy nem szánom az estém ERRE a filmre, az forgott a fejemben, hogy vajon Sara (ezúttal Izabella Miko) értelmi és érzelmi fogyatékos-e? Végül arra jutottam, hogy adok a filmnek még 5 perc esélyt, és maximum lesz a dologból egy vitriolos kritika.
Három dolog nem tetszett egész pontosan ebben az emlékezetes 5 percben, és ezek közül az egyiken csak rontott az első rész ismerete. Az egyik az volt, hogy Sara folyamatosan nevetgél, mint egy félig retardált tizenöt éves, aki lenyúlta apuci borospoharát. A másik, hogy a táncról, a tánc iránti szenvedélyéről és az általa egyébként kedvelt dolgokról szóló elbeszélése olyan együgyű és butácska, hogy az már önmagában szánalmas. S végül a harmadik és legsúlyosabb problémám az volt, ahogy a kapcsolatával (el)bánt, mondván hogy más városban tanulnak, ezért másokkal is randiznak (hihi), meg hát szeret csókolózni, (hihi). (Blöe!) Ezzel a párkapcsolata és a partnere értékét valahová a semmi környékére taksálta. Persze… Mert hát ez a logikus döntés. Csakhogy tapasztalatom szerint a szívügyeket nagyon ritkán érdekli a logika, így ez a racionalizmus a valóságban legfeljebb akkor működne, ha a felek valójában már elhidegültek egymástól, csak egyik sem vette a bátorságot, hogy kimondja: szakítsunk, már nem szeretlek. Semmiképp sem lenne méltó ez egy olyan szerelemhez, amit az első rész vázolt fel! (Vagy csak én vagyok túl romantikus.) Mindazonáltal a film érzelmi vonalon nyugodtan elevez ezen a felszínességen, aztán a végére megpróbálja beetetni a nézőt, hogy ennek igenis van mélysége, és majdnem össze is jön neki a bravú, csak kár, hogy az egésznek olyan jobban-eladható-a-vásznon-egy-új-szerelem szaga van, mintha például azt mutatnák be, hogy miként küzd meg a két szerelmes a távolsággal, de persze akkor nem lehetne bemutatni a jóképű zeneszerző Miles-t (Columbus Short).
Vessünk egy pillantás azért a történetre is. Sara sikeresen megkezdi tanulmányait a Juliardon, ahol már az évnyitón megismerkedik Miles-szal, akiről kiderül, hogy a helyettes Bevezetés a Hip-hop elméletbe tanár, aki ennek ellenére simán rárepül Sarara (ez amúgy nem szabályellenes Amerikában épp úgy, mint ideheza???) és elhívja a helyi klubba, ahol Sara természetesen kitűnik a tánctudásával, majd pedig elalszik az igen szigorú balett-tanár, Monique (Jacqueline Bisset) órája előtt és késve érkezik, ezért bajba is keveredik. Egy ideig emiatt kerüli Miles-t, de végül enged a fiú udvarlásának és hamarosan szerelem bontakozik ki közöttük, míg fény nem derül a fiú szörnyű titkára (???), hogy Monique fia. (Pff.) Eközben azonban lassanként kivívja a balett-tanár elismerését és szépen halad álma beteljesítése felé, hogy prima balerina legyen, míg nem… Nem lőném le a poént, ha valaki netán az első részre bemelegítésképp mégis megnézné egy esős szombat este.
Azonban ennyiből is látható és talán érthető is, hogy mi a problémám ezzel a filmmel. A történet egyszerű, mint az egyszer egy, és kiszámítható a legvégéig. Ami nem is zavarna, hiszen ez „csak” egy táncos film, – de azóta megismertem az elődöt, így viszont már szembeszökő a folytatás felszínessége az első rész után. Nem mintha nem próbálkozna a második rész legalább karcolni kicsit a mélységeket, egy olyan kérdésfelvetéssel, minthogy mit ér meg egy álom, illetve ha változnak az álmok érdemes-e ragaszkodni az egykori álomhoz, de sajnos ezt a kérdést is olyan fajsúlytalanul teszi fel, hogy képtelen vagyok komolyan venni a film keretein belül, de még ha sikerül is, azt kell mondjam, hogy ez még így is édeskevés az első rész mélységeihez viszonyítva.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
