Fogadok egy kristálygömbben, hogy nincsen olyan mai fejjel animés, aki nem várta a Sailor Moon mellett reggelente Son Gokuék kalandjait. Bárki, aki találkozott ezzel a szériával legalább egyszer az életében elmondhatja azt, hogy ez a legenda furcsán méltó roppant hírnevére, és nem véletlenül őrzi elsőségét az animék pantheonjában. De csapjunk is bele a lecsóba, Kamehameha!!!!
A múltkori One Piece mellett ez az a széria, aminek történetéről egyszerre nagyon egyszerű és szinte lehetetlenül bonyolult írni. Mert az alapséma mindig ugyanaz, a köret is hasonló felépítésű, de a végeredmény, az nagy harcok után megmaradt élmény minden egyes széria lezárásnál más és más.
De mindent az elejéről: a fiatal Son Goku (ki nevét eredetileg a Nagy Nyugati utazás majomkirályáról kapta) tengeti mindennapjait, majd egy mindent megváltoztató napon összetalálkozik a fiatal és hiperaktív Bulmával, aki a titokzatos Kristálygömbök után kutat, hiszen ha összegyűjti mindet, azok teljesítik egy, de bármire kiterjedő kívánságát. Goku, a kaland reményében csatlakozva hozzá elindul vele a hosszan tartó küldetésre – és így indult útjára a legenda.
Útjaik során rendesen találkoznak ellenségekkel, barátokkal, baráttá lett ellenségekkel, és persze mindig Gokuék győznek – az más kérdés, hogy olykor milyen áron, de ők győznek. Külön kedvelem minden antiszoc szövetséges/barát ősapját Vegetát, aki bár mindig rámordul szövetségeseire, és nagyon is a saját fejét követi, többször is bebizonyítja, hogy van szíve. Aztán ott van Piccolo (nem, nem fogom Sátánnak hívni), akit eleinte nagyon nem bírtam, aztán, ahogy haladt a széria Trunks mellett ő lett a másik kedvencem a Dragon Ballból.
De ez a szereplők nagy részére elmondható: valaki azért szerethető, mert totál idióta (Goku), mert tisztelettudó egyben védelmező (Gohan), vagy éppenséggel a megtért rosszfiú (Vegeta). Ebben a sorozatban is mindenki garantáltan megtalálja a maga kedvencét, legyen az akármelyik oldalon vagy tartozzon akármelyik fajhoz, ami csak feltűnik, ha csak pár részben, akkor is. Az ellenfelek is hol komikusak, hol komoly veszélyt jelentenek (Raditz), de a találkozásuk a főhősökkel mindig nagy bunyóval és/vagy robbanással végződnek.
A grafikai változás – akárcsak a One Piece esetében – itt is figyelemre méltó, ám a szereplők nem nagyon változó kinézete miatt a stábnak kevesebb problémán kellett átverekedni magát. Hosszát tekintve is az egyik legnagyobb az animék között, ám ezt némiképp elfedi az, hogy mint a Yugioh, ez is több kis külön szériára van szedve – azzal a különbséggel, hogy itt a régi szereplők sosem (vagy csak nagyon ritkán) nem cserélődnek le, és az újak létjogosultságát is érezzük.
Ami mai szemmel kicsit zavar engem, az a szinkron. Tudom, ebbe a dologba belekötni nagyon övön aluli, és még részben képes is vagyok megbocsájtani – hiszen mégis akkor jött be a DB, amikor az anime szinkron még gyerekcipőben járt – de bizonyos nevek átírásától a mai napig a falon pörgök. Piccolo Sátánítását még megértem (ki hallott már Piccolo nevű rosszarcúról alapon), de hogy a Kaioshint Neptunusnak rakják be magyarul – ehhez szerintem nem kell kommentárt fűznöm.
Minden összevetve és harci technikákat elhasználva: a Dragon Ball nem csak egy anime, vagy szimpla jelenség, hanem egy ma már szinte kőbe vésett, élő entitás, amit az őt életre hívó (Toriyama Akira) és az őt életben tartó rajongók miatt nem veszít sose népszerűségéből – jöjjön akármilyen más trónkövetelő.
Nos, az alap animékből az én részem ezzel véget ért, még szerdán lesz Cathynek egy cikke, az egyik kedves olvasónk által csak „Saiyajin-kosárlabdának” nevezett Kuroko no Basket-ről, utána pedig felcsapjuk a középhaladó fokozatot.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback