A következő Pixaros remekműt nem hiszem, hogy bárki emberfiának be kell, hogy mutassam. Egy ház, mely az égen száll sok száz léggömbbel a kalandba, melyre tulajdonosa egy egész életnyi időt várt.
Carl és Ellie még kiskorukban ismerkedtek meg és mivel kiderült, hogy mindkettejük legnagyobb hőse a híres felfedező, Charles F. Muntz, így hamar összemelegednek olyannyira, hogy később összeházasodnak, és együtt élik le az életüket abban a házban, ahol először találkoztak. Legnagyobb álmuk, hogy elutazhassanak Dél-Amerika, ahol kedvenc kalandoruk olyan sokat járt, ám az utazást nagyon sokszor el kell halasztani, így végül ketten együtt sosem láthatják azt a vízesést, amiről már annyit álmodoztak. Ellie váratlan halála megkeseríti Carl életét, befelé forduló lesz, komor, és házsártos vénember, akit csak az érdekel, hogy a háza háborítatlanul maradhasson a helyén. Azonban a telek köré egy üzletember felhőkarcolókat építtet, akinek Carl házára is fáj a foga, ám az idős úr hallani se akar arról, hogy elhagyja az otthonát, ám egy baleset miatt, Carlt mégis egy idős otthonba kényszerítik. Carl, még mielőtt elvinnék az idősotthonba, túljár a kiérkező emberek eszén, és a százával a magasba engedett léggömbbel indul arra a kalandra, amire már jó pár évvel ezelőtt el kellett volna indulnia. Carl azt hiszi, hogy egyedül van, ám hirtelen rádöbben, hogy a lelkes cserkész, Russel ott ragadt a már repülő házán, így meg kell tűrnie a kisfiút kalandor társaként. Az út természetesen nem egyszerű, pláne, amikor olyas valaki akad az útjukba, akire álmukban sem gondoltak volna.
Készüljetek fel! Nem viccelek, körülbelül nyolc röpke perc kell ahhoz a Pixarnak, hogy olyan szinten megríkassa a közönségét, amit szerintem még a Némó Nyomábannál sem tudott elérni. Két ember percek alatt lepergő gyönyörű szép életét nézhetjük végig, sok örömmel és keserűséggel tarkítva, és a végén már nem látunk ki a könnytengerből. És ez csak a film eleje. Persze, ismerjük a Pixart, a sírós részt ellövi az elején, és végül is ez a taktika annyira nem is rossz, bár kicsit így úgy érezzük, mintha a tetőpont az elején lenne, de ez még csak a jéghegy csúcsa. A Fel legnagyobb tanulsága ugyanis a gyász tragédiájából származik. Carl egyáltalán nem képes elengedni Ellie-t. Arra pedig gondolni sem bír, hogy a házat, ahol együtt éltek fel kelljen adnia. Az összes kép, bútor, apró tárgyak mind – mind imádott felségére emlékeztetik, amiktől nem tud elszakadni, még akkor sem, amikor mondhatni életveszélyben van. Ám a film bebizonyítja, hogy ilyen idősen is lehet, és kell is okulnunk és tovább tanulnunk. Carl megtanulja, hogy Ellie nélkül is meg kell találnia a saját kalandját, és bár kettejük kalandja befejeződött Carlra még sok más izgalmas út vár. A másik, hogy Ellie nem azokban a tárgyakban él tovább, amik a házban vannak, vagy nem a ház jelenti Ellie-t. Ellie ő benne él tovább, az ö szeretete éleszti újjá minden nap, amíg csak Carl él, és szerintem ennél szebb üzenet, és ennél tanulságosabb tanmese nem kell a gyereknek, hiszen valljuk be, gyerekek is találkozhatnak a gyász fogalmával, már elég korán, ez a rajzfilm pedig sokat segíthet megérteni ezt.
Ha már gyerekek. A film a viccekben sem szenved hiányt, ezt leginkább Russel képviseli, akikkel a gyerekek hamar azonosulni tudnak, illetve a kisfiú problémája is sok esetben aktuális lehet a gyermeknél. Russel és Carl kapcsolata is nagyon érdekes. Nem nagy spoiler, hogy Carlnak és Ellinek sosem volt gyermekük, éppen ezért, amikor Russel villámgömbként pattan be Carl életébe, valahogy beindulnak az apai ösztönök, és leginkább azon van, hogy a fiút megvédje. Az érdekes, hogy ez kölcsönös, ugyanis Russel halált megvető bátorsággal igyekszik segíteni Carlon, így egy nagyon szép kapcsolat alakul ki, amit először úgy definiáltam, hogy apa-fiú pótló, de azt hiszem itt, egy mély barátságról beszélhetünk leginkább.
És akkor nézzünk meg a filmet nagyító alatt, mert akkor láthatunk pár hibát, ami első nézésre nem szúrhat szemet, de azért nekem mégis böki a csőröm. Elsőként kérdezem én, hogy az a pár száz léggömb, hogy bír el egy több tonnás házat, az összes bútorával, repül olyan gyorsan, hogy egy helikopter is megirigyelhetné, és kormányozható oly könnyen akár egy siklórepülő? Nem megyek bele, de azt hiszem a fizikai vonalozásokkal vannak problémák, és mint említettem, elnézhetők, de többszöri megnézésre furcsának tűnhet, a fürge madárként cikázó ház a felhők között.
A másik, ami már nem furcsa, hanem inkább idegesítő, azok a beszélő kutyák. Értem én Disney, hogy nem lehet eladni rajzfilmet állati kísérő nélkül, de akkor az legyen már igényes és nem agyrohasztó. Dug olyan zsibbasztóan aranyos, a többi kutyától viszont frászt kapok. A beszéltetésük technikája viszont elég ötletes, ami ugye nyakörvekkel történik, de nem tudom, talán jobb lett volna, ha maradunk a sima ugatós kutyánál, mert ennyi erővel emberek is lehetnének, és akkor megspóroltunk volna pár idegtépő kört.
Összegezve: A Fel szintén kihagyhatatlan, történetét és karaktereit tekintve szinte mindegyikük remek, fontos üzenettel rendelkező film, ami kicsinek és nagynak egyaránt nagy élmény, persze, ahogy az Agymanóknál is említettem, a kölyköknek talán leginkább a csoki evő Kakadu, vagy a kutyák, míg a felnőtteknek az érzelmi töltet és üzenet marad majd meg. Ha el tudsz tekinteni a pár furcsa fizikai abszurditástól, akkor remek kalandnak nézel elébe!
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback