A múltkori, A nagy nap címen futó, romkomnak csúfolt borzadály után szükségem volt valami valódi, igazán könnyed, romantikus vígjátékra. Némi elmélkedés után végül egy már jól bevált darabhoz fordultam, amit találó módon szintén Amanda Seyfried neve fémjelet.
Sophie (Amanda seyfried) tényfeltáró riporter – például olyan dolgok után kutat, mint hogy a híres csók a Times Square-en a Második Háború végét ünneplő parádé közepette vajon spontán volt-e –, ám valójában írói álmokat dédelget. A lány vőlegényével, az étteremtulajdonos Victorral (Gael García Bernal) Toszkánába utazik amolyan előnászútra, ám amikor a férfit teljesen lefoglalja az, hogy különböző olasz különlegességeket szerezzen be újonnan nyíló étterme számára, Sophie is valami más elfoglaltság után néz. Így akad rá Júlia Segítőire – arra a maroknyi nőre, akik minden nap összegyűjtik a szerelmi bánatban szenvedő nők leveleit Júlia erkélye alól, elolvassák őket, és még válaszolnak is rájuk. Jobb dolga nem lévén, Sophie is beáll közéjük, és egyik nap a levelek begyűjtése közben rálel egy üzenetre, ami már ötven éve rejtőzködött a falban. A levél írója, egy fiatal angol lány, Claire, aközött őrlődik, hogy vajon a nyár végével visszamenjen-e Angliába, és cselekedjen előkelő szülei akarata szerint, vagy maradjon Olaszországban, és menjen hozzá a szegény Lorenzóhoz. Sophie, akit megindít a történet, válaszol is a levélre – azon azonban ő is meglepődik, mikor nem sokkal később megjelenik náluk a levél írója, Claire (Vanessa Redgrave), és az unokája, Charlie (Christopher Egan) – méghozzá azzal a szándékkal, hogy megkeressék Lorenzót, akit Claire már ötven éve nem látott.
Nem azt mondom, ez tipikusan az a limonádé, az a tipikus – Hadházi után szabadon – „elveszi, nem veszi”-történet, amiből már mindenki ezret látott, és amiről mindenki tudja, milyen véget fog érni. De ez talán nem is baj – végül is, azt mondják, nem probléma, ha az ember klisékkel dolgozik, ha a végeredmény élveztes. Már pedig a Levelek Júliának nagyon is szórakoztató.
A filmben sikerült megtalálni a személyes dráma, a romantika és a humor egyensúlyát – na, ez az, ami nem sikerült A nagy napnak –, és így bár megkapjuk a személyes értékek súrlódását a karakterek közt, megfűszerezve némi tragikus háttértörténettel, a film mégis kedvesen bájos, és megmosolyogtatóan romantikus marad.
Igazából minden klisé ellenére három nagy erőssége van a filmnek: az első a szimpatikus cast. A dinamika remekül működik Vanessa Redgrave, Amanda Seyfried és Christopher Egan közt. Nagyszerűen kijön mind a súrlódás a két fiatal közt, mind az unoka-nagymama kapcsolatra emlékeztető, hirtelen kialakuló kötelék Sophie és Claire közt, mint Charlie és Claire kedveskedő csipkelődése. Meg itt aztán tényleg arról van szó, hogy itt mindenki jót akar, mindenki segítene – méghozzá a legjobb tudása szerint –, csak az a kérdés, hogy mi is valójában a helyes.
A kettes számú pozitívum a történet kétgenerációs felépítése, ami már a Mamma Mia!-ban is bejött – ez, hogy egyszerre törődünk a fiatalok és az idősebbek szerelmi életével (hogy az ember undorítóan, rózsaszín szemüvegesen szerelemes jóval harminc után is) univerzálissá teszi a filmet, nagyobb közönséghez juttatja el. Meg aztán ki nem vevő két szétszakított szerelmes tündérmesébe illő, újbóli egymásra találására? (Szeretném megjegyezni, hogy apum még meg is könnyezte a filmet.)
A harmadik erősség pedig természetesen a táj maga – nem hiszem, hogy van olyan dolog, amit ne lehetne eladni Olaszország elbűvölő, szőlőindás lankáival, és szenvedélyes lakóval – aminek hála amúgy a Lorenzo utáni kutatás egyszerre lesz vicces és szívszorító.
A Levelek Júliának semmiféle újdonságot nem tartogat a néző számára – szinte már az első pillanattól tudjuk, hogy mi lesz a történet vége. De ennek ellenére egy nagyon megható, aranyos, mosolygásra késztető kis filmecske ez, ami számomra kiemeli műfajának gyakran csalódást okozó tömegéből.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
