Vannak olyan napok, amikor azért én is egy kis cuki, kiszámítható, tizenkettő egy tucat romantikus vígjátékra vágyom – ennek a nevében álltam neki A nagy napnak is. Aztán messze nem ezt kaptam.
A kolumbiai származású Alejandrót (Ben Barnes) még gyerekkorában örökbe fogadta egy amerikai házaspár, Don (Robert DeNiro) és Ellie (Diane Keaton), két saját gyermekük, Lyla (Katherine Heighl) és Jared (Topher Grace) mellé. Csakhogy ezután nem sokkal Don megcsalta Ellie-t, mire a pár elvált, Don pedig azóta is együtt van a szeretővel, Bebével (Susan Sarandon). Időközben Al felnőtt, elvégezte a Harvardot, és éppen most készül elvenni szerelmét, Missyt (Amanda Seyfried). A két fiatal katolikus szertartás szerint kíván megesküdni, a jegyes oktatáson pedig Moinigham atya (Robin Williams) kiselőadást tart nekik arról, hogy mekkora bűn is a válás – erre beindul Al agya: ugyanis az esküvőre eljön hithű katolikus szülőanyja (Patricia Rae) és húga, Nuria (Ana Ayora), akiknek nem említette, hogy örökbefogadó szülei bizony elváltak. Megszületik hát a nagy ötlet: három napig Donnal és Ellie-nek úgy kell tennie, mintha még mindig házasok lennének. Na, de mi legyen addig Bebével?
A leírás ugye, hogy jól hangzik? Mit is várna el az ember egy ilyen filmtől? Könnyed nevetést, rengeteg félreértést, kavarást, egyebeket. A marketingből számomra is úgy tűnt, hogy a hangsúly majd azon lesz, hogyan próbálják elkendőzni Don és Bebe kapcsolatát, és hogy ebből majd milyen galiba születik. Nos, nem erről szólt a film.
A könnyed humor helyett van annyi dráma, hogy én ezt a filmet már teljes jóindulattal sem nevezném vígjátéknak – ami meg amúgy poénos lenne, az szinte mind vagy szexista, vagy szimplán sértő.
Kezdjük ott, hogy ebben a családban annyi a diszfunkcionalitás, hogy pszichológiatankönyvben kéne őket mutogatni: Lyla terméketlensége hazavágta a házasságát, erre most mégis terhes; Jared tizenöt évesen megfogadta, hogy az igaziig szűz marad, ám amint találkozik Nuriával, most nem is jár a fejében, mint hogy megdugja a csajt; Don és az atya gyógyult alkoholisták; Missy apja ellen csalás gyanújával nyomozás indult, míg az anyja szimplán csak túl van plasztikázva, és mindenki ezen köszörüli a nyelvét. És ez csak egy kis ízelítő – ennyi drámából nem egy, hanem legalább három film kijönne. Három dráma.
És akkor a sértő dolgok: kezdjük talán ott, hogy ki a francnak jutott eszébe az angol Ben Barnes castingolni egy latin szerepre? Főleg mikor a családját képesek voltak igazi latinákkal eljátszatni? Amúgy Nuria idegesítő szinten szexista szimbólum, aki alig öt perc van képernyőn, mikor máris meztelen vetkőzik, arról nem is beszélve, hogy milyen üzenetet közvetít az, hogy hogy Al anyja őt elküldte Amerikába, hogy „jobb élete legyen”, a lányát viszont maga mellett tartotta? A moralitás teljes hiányáról, már ami Dont és Ellie-t illeti, pedig már inkább ne is beszéljünk.
Ezen felül persze jönnek a szokásos, vulgáris poénok – miután van terhes nő, természetesen valaki le lesz hányva –, amitől én már a falra mászom. Szóval röviden: gyakorlatilag egy jelenet nem volt a filmben, amin nevetni tudtam volna, viszont olyan volt rengeteg, amin forgattam a szememet. Viszont hogy azért fair legyek – olyan szcéna is volt, ami azért meghatott. De nem sok.
A színészgárda lenyűgöző, igen, de igazából senki sem kap elég nagy teret. A nagy öregek csak ripacskodnak, a fiatalok laposak. Sőt, tényleges hangsúly egy karakteren sincs, így mindenki beleveszik a nagy konfliktushalomba. Ilyen alapötlettel ez a film lehetett volna jó is, de… nem. Nem lett az.
Végítélet: nem azt kaptam, amire számítottam. És ami ennél is rosszabb, borzalmas volt, amit kaptam. Azért a pár cuki jelenetért pedig nem is éri megnézni – szóval ha jó akartok, kerüljétek ezt a filmet.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback