Mivel a Kockafejek és a Black Books nagyon bejött, úgy gondoltam, tovább folytatom a brit vígjátékokkal való ismerkedést. Az IMDb tanácsára a Zooniverzumot vettem elő, ám egyelőre nem tudom megítélni, hogy jól vagy rosszul döntöttem-e. Egy biztos: a széria több szempontból is rendkívül különleges, csak nagyon nem mindegy, hogy milyen értelemben.
A történet a Zooniverzum nevű állatkertben játszódik, ahol főszereplőink, Howard Moon (Julian Barratt) és Vince Noir (Noel Fielding) dolgoznak. Howard egy szürke egérke, aki mindig fényezni próbálja magát és sosincs semmivel megelégedve, Vince pedig egy enyhe metroszexuális beütésekkel rendelkező srác, aki tud állatnyelven kommunikálni, a legjobb barátja Bollo, a gorilla, és nem mellesleg egyfajta divatikon. Howard és Vince egy Bob Fossil (Rich Fulcher) nevű, meglehetősen kétes alaknak dolgoznak, aki viszont nevetségesen keveset tud az állatokról. Az ő gonosszság-partnere a bátor, világutazó Dixon Bainbridge (Matt Berry), aki kedvére mászkálhat a létesítmény területén és találhat ki ördöginél ördögibb terveket.
Az ok, amiért a bevezetőben kissé hezitáltam a széria megítélésével kapcsolatban, az az, hogy ugyan alapjában véve jól van felépítve az egész, ám az itt prezentált humor rettenetesen fárasztó. Nekem emiatt csak akkor voltak élvezhetőek a részek, amikor már teljesen lemerült az agyam és nem kellett semmi olyasmit csinálnom, ami komoly szellemi erőt vett volna igénybe – na, ilyenkor aztán tényleg tökéletes az élmény, azonban aki nagyon nem bírja az ilyesmit, annak nem ajánlom ezt a sorozatot. Akik maguk is a fárasztás nagy mesterei, azok viszont szerintem sok örömöt lelnek majd Howardék meglehetősen szürreális kalandjaiban.
Ugyanakkor van egy hatalmas pozitívum a Zooniverzumban, mégpedig az, hogy zseniálisan hidalják át a nézők és a karakterek közti távolságot, ezért pedig jó értelemben különleges. A srácok minden epizód elején kiállnak a színpadra, megszólítják a közönséget, elmesélik mi fog történni az elkövetkezendő bő húsz percben, és jó szórakozást kívánnak nekünk – mintha csak egy színházi előadásra várnánk! Sőt, ez még mindig semmi, hiszen Howard és Vince gyakran menet közben is kommenteli az eseményeket, kiszólnak a nézőknek, valamint ugyanúgy belenéznek a kamerába, mint A Hivatal szereplői. Így aztán akármilyen lehetetlenségeket látunk a képernyőn (mert hogy van belőlük rendesen), mégis közel érezhetjük magunkat az eseményekhez, ugyanakkor egy pillanatra vissza is térünk a valóságba.
Mindent összevetve jó a Zooniverzum. Hiába fanyalgok a fárasztó humora miatt, meg fogom nézni a második évadot is, mert nem szeretek hamar leírni semmilyen művet, és egyébként is, fejlődésre mindig van idő.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback