A fergeteges második évad után jöjjön a Black Books utolsó hat epizódja, amik összességében szintén remekül sikerültek, bár azt kell mondjam, hogy a finálé azért igencsak gyenge lett. Ezen kívül azonban nincs okom panaszra: az abszurditás most is erősen jelen van, sőt, néha még az átlagnál is magasabb fokozatra kapcsol a széria ilyen szempontból, és visszatér a konkurencia-probléma is.
A rivalizálás témája rögtön az első részben felbukkan, amikor Manny (Bill Bailey), megelégelve Bernard (Dylan Moran) szemétségét otthagyja a boltot, és átpártol a mellettük levő épületbe költözött, sokkal korszerűbb és kedveltebb Goliath Bookshoz – Fran (Tamsin Greig) és Bernard természetesen egyből azon munkálkodik, hogy visszacsábítsák barátjukat. Amikor Manny visszatér, a srácok megpróbálnak összedobni egy mesekönyvet, ami nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik. Továbbá Manny szülei Londonba látogatnak és csaknem beköltöznek a könyvesboltba, amit Bernard nem néz jó szemmel, aztán egy híresen jóképű földutazó, Jason Hamilton (Julian Rhind-Tutt) is jön előadást tartani az üzletbe új könyvéről. Végül egyik nap a csipet-csapat úgy dönt, hogy elmegy bulizni egy jó nagyot, ez azonban egy olyan kikapcsolódási forma, amit mostanában egyikőjük sem űzött, így történik egy s más az est folyamán.
A konkurenciáról már az előző cikkemben is tettem említést, és akkor azt mondtam, hogy ugyan a második évadban még annyira nem kap túl nagy hangsúlyt a téma, a későbbiekben újra elő fog fordulni. A harmadik szezonban ismét eljött az idő, hogy egy másik üzlet is képbe jöjjön, a Goliath Books pedig a tökéletes rivális, mivel modern, tágas és a személyzet is rendkívül fegyelmezett – egyszóval jól vonzza nem csak a vevőket, hanem Mannyt is, aki megelégeli a korábbi munkakörnyezetét. Viszont, mint sejthetitek, mindezek ellenére elbukik a Goliath, hiszen mindaz, amivel csábítja az embereket gyakorlatilag egy álca. A momentum, amikor Manny rájön erre, az ugyan nyilván humorosan van prezentálva, mégis rendkívül hatásos – mellesleg Simon Pegg fenomenálisan játssza a mosolygó hóhér típusú főnököt.
Aztán beszéljünk egy kicsit az ominózus végkimenetelről, ami nekem annyira nem jött be. Szó sincs arról, hogy pocsék lett volna a Party, mert nem, sőt, hozta a minimum szintet, viszont nem hagyott túl mély nyomot bennem. Az rémlik, hogy az epizód „részegen nagyobb az ember szája”-sztoritípust követi, de ezen kívül nem sok pillanat vált számomra emlékezetessé. Ez azért picit elszomorító, főleg, hogy ez volt a búcsúztató rész, mert ezek után még nagyobb űrt hagyott maga után az egyébként azóta kedvencemmé vált sorozat.
A finálénak csúfolt kis apróságot leszámítva azonban teljes mértékben meg voltam elégedve a Black Booksszal, úgyhogy örök hálám Dylan Morannek és Graham Linehannek, hogy megvalósították ezt a gyöngyszemet.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
