Egy újabb zseniális, de igencsak rövid életű brit vígjáték, amiben részben benne van Graham Linehan (avagy a Kockafejek alkotójának) keze is: ez a Black Books röviden összefoglalva, ami nálam fényévekkel nagyobb sikert aratott, mint az IT Crowd, pedig azért az sem volt piskóta. Ezt a szériát nagyjából három nap alatt végigpörgettem (a gag reelekkel és a többi extrákkal együtt!), és határozottan kijelenthetem, hogy az abszurd humor sehol sem jobb, mint ebben a szériában.
Az ír származású Bernard Black (Dylan Moran) egy könyvesboltot üzemeltet Londonban, inkább kevesebb sikerrel, ugyanis a férfi utálja a könyvesboltokat és minden egyes embert, aki egy ilyen helyre betéved. A mellette levő épületben dolgozik Fran Katzenjammer (Tamsin Greig), aki mindenféle fura dísztárgyat árul, és ebédszünetben szívesen összejár Bernarddal bagózni és inni. A bolt történetében eddig semmi probléma nem merült fel, egészen addig, míg az eddigi könyvelő rendőrségi ügybe keveredik, így Bernard egyedül marad a bevétel és az adó számolgatásával, ami viszont egyáltalán nem megy neki. Ekkor jön a képbe egy másik könyvelő, Manny Bianco (Bill Bailey), akit egy furcsa eset után menesztenek a munkahelyéről és végül Bernard boltjában köt ki.
Hol is kezdjem a dicséret áradatot? Ez a sorozat egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van – na, jó, egy kivétellel, mert a szezonok és az epizódok rövidsége sem tetszik, de bárcsak minden egyes szériának ez lenne a legnagyobb baja! A karakterek zseniálisak: a két főszereplő, Bernard és Manny tökéletes ellentétei egymásnak, mert míg az előbbi egy mogorva, lusta, apatikus alkoholista láncdohányos, addig Manny rendkívül lelkiismeretes, szorgos, empatikus és segítőkész. Fran kicsit olyan, mintha a másik két szereplő jellemét gyúrták volna össze egy emberbe, mivel általában ő is emberközpontú, mint Manny, de – akárcsak Bernardnak – vannak antiszociális hajlamai is. Fran mindezek ellenére megmarad egyedi karakternek és simán megállja a helyét a két pasas mellett.
Mint már említettem, az abszurditás dominál a sorozatban. Én személy szerint eddig nem voltam teljesen biztosan abban, hogy melyik humorfajtát bírom legjobban, de a Black Booksnak sikerült totálisan megszerettetnie velem az abszurd humort. Az a jelenet, ami alapján mindezt eldöntöttem rögtön az első részben megtörtént – és egyébként három évad után is ez az egyik kedvenc momentumom: Bernard éppen az adóbevallással küszködik, amikor két hittérítő kopogtat a bolt ajtaján, ami pedig ezután történik az azért is zseniális, mert bújtatott ám meglehetősen frappáns valláskritika húzódik meg mögötte, valamint, mert ahogy az interneten mondják, az egész szcéna „comedy gold”, egyszóval szétröhögöd rajta az agyad.
Remek karakterek? Pipa. Szellemes, olykor meglehetősen szarkasztikus viccek? Szintén pipa. Hihetetlen helyzetek? Igen, ez is megvan a Black Booksban. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, még azoknak is, akik annyira nincsenek oda a brit humorért.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback