Yugioh Zexal. Ez az a széria, ahol szerintem már végképp elment a készítők józan esze – de bizonyos szintig pozitív értelemben. Jöjjön hát a Yugioh negyedik szériájának kielemzése, avagy nagy repülésre fel!
Történetünk már elég messze játszódik Yugiéktól időben, és még csak utalások sem nagyon vannak a korábbi szériákra. Heartland Cityben él egyik főhősünk, Yuma, aki hát imád párbajozni – csak nem tud. Ám az eltűnt kutató apjától származó medálért még a helyi janival, Sharkkal (eredeti nevén Ryoga) is képes ölre menni, és ekkor jelenik meg a történet másik főhőse, egy másik dimenzióból származó amnéziás, de kiváló párbajozó Astral. Őt csak Yuma látja és hallja a medál miatt, és persze némi noszogatás után sikerül is leverni boldog boldogtalant vele, miközben keresik az Astral emlékeit rejtő, ún. Számozott kártyákat – de persze nem csak ők keresik ezeket az értékes, és veszélyes darabokat.
Hát, mit is tudok mondani a Zexalról? Egyrészről a történet még mindig kellően méltó, látványos és nagyszabású egy Yugioh szériához, másrészről meg totál agymenés ez a sorozat, és ezt nagyrészt Yuma létének tudom be. Kissé nagyon idegesítő a srác (Kattobingu!), de a későbbi komolyodás kicsit sem árt neki. Astral remekre sikeredett, messze szerethetőbb karakter, mint a fentebb említett bugris, főleg azért is, mert sokkal jobban hasonlít a korábbi főszereplőkre jellemben, mint Yuma.
A többi szereplő nem hoz sok újat: vannak a kötelező jó barátok (Tori), az ellenségből lett barátok (Ryoga), valamint a magányos farkas, aki mégis barát (Kaito). Az ellenfelek viszont annál jobbak: Mr. Heartland, akit mindenki egy hatalmas jótevőnek gondol, a háttérben olyan galibákat okozott, amit még csak el sem lehetne képzelni, ahogyan a gyermeki külsővel rendelkezi Vetrix és családja is rendesen betudnak fűteni Yumáéknak. Pluszba itt egy kis adalék: a középső testvérnek, Quattronak csak most esett le, hogy ugyanaz a hangja (Yoshimasa Hosoya), mint Masrurnak a Magi: the Labirynth of magicben, vagy Nezuminak a No.6-ben.
És, most jön az, ami miatt ez a széria jobb, mint a 5D’s: a párbajok! Itt végre nem motoroznak, hanem visszatérnek a rendes, állós párbajra egy monokli szemüveggel kiegészülve. Továbbá megjelenik egy újfajta sítlus: ugye eddig tapasztaltuk a sima Fusiont, a Synchrot, most pedig az ún. Felsőbbrendű idézés folyik, ami kellően látványos és badass szörnyeket tud produkálni. Annyi hátrányt tudok itt felsorolni a párbajmenet mellett, hogy kötelezően mindegy milyen helyzetben van a főhős, tuti, hogy EGY kártyával képes megfordítani a helyzetet és győz – na jó, ez eddig is volt, de itt a legzavaróbb.
A grafika ennél extrémebb már nem hiszem, hogy lehetne (hajügyileg legalábbis), továbbá az openingek is elég jóra sikeredtek (az endingekről ugyanezt már nem mondhatom el). Az arc-ok jók, és a szereplők múltjára is adhatunk egy áment, de valahogy mégis ott van az a kellemetlen érzés, hogy ez már mégsem az a régi, megszokott YGO. A Zexal próbálja némileg visszaadni belőle valamit, de ezt teljesen megtennie lehetetlen, már csak azért is, mert teljesen eltér már mindenben ez a széria.
Nos, a Zexal, csak úgy, mint a 5D’s nem biztos, hogy mindenki szeretni fogja, ennek ellenére még így is nézhetőbb sorozat, már ha nem mászunk a falra Yumától.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback