Abba a korosztályba tartozom, akik érdeklődése a Disney Channel saját gyártású tévéfilmjei után a High School Musical-érával kezdődött és ért véget. Ám amikor úgy két hónapja szembe kerültem ennek a filmnek a trailerével, az volt az első gondolatom, hogy „basszus, ezt látnom kell”. És nem is csalódtam.
Miután Belle (Keegan Connor Tracy) és a Szörnyeteg (Dan Payne) összeházasodott, egyesítették a mágikus királyságokat – létrehozva Auradont –, a mesék gonosztevőit pedig az Elveszettek Szigetére száműzték, amit egy mágikus erőtér vesz körbe, megakadályozva, hogy a gonoszok visszaszökjenek Aurodonba. Ezek után húsz évvel Belle és a Szörnyeteg fia, a tizenhat éves Ben (Mitchell Hope) éppen készül átvenni a trónt, és már ki is találta első intézkedését: annak nevében, hogy a gyerekeket nem lehet felelősnek tartani a szüleik bűneiért, vissza kívánja hívni a királyságba a négy legnagyobb gonosztevő gyerekét, hogy ott járhassanak iskolába. Azonban Démona (Kristin Chenoweth) lánya, Mal (Dove Cameron), Szörnyella (Wendy Raquel Robinson) fia, Carlos (Cameron Boyce), a Gonosz Királynő (Kathy Najimy) lánya, Evie (Sofia Carson), és Jafar (Maz Jobrani) fia, Jay (Booboo Stewart), titkos feladatot kapnak szüleiktől: el kell lopniuk a Tündérkeresztanya (Melanie Paxson) varázspálcáját, hogy annak segítségével megtörjék az erőteret és elfoglalhassák Auradont. Ám ahogy a srácok kezdenek beilleszkedni, a rosszalló tekintetek ellenére is felébred bennük a kétely: vajon helyes úton járnak?
Az első tizenöt perc elég vegyes érzelmeket hagyott bennem: bár a nyitó dal (ugyanis a filmet ugyanaz a Kenny Ortega rendezte, aki a High School Musical-trilógiát is jelzi, és így azért ebben az alkotásban is elég erős elem a zene), amit a négy főszereplő ad elő az Elveszettek Szigetén, rettenetesen tetszett, mind a hangzása, mind a koreográfia, mind a díszletek miatt, a sztori túl gyorsan lendült be, anélkül, hogy túlságosan kidolgozták volna a négy utód áthelyezését. Gyakorlatilag az első jelenetben Ben kijelenti szándékát, majd jön a zene, Démona közli a srácokkal mi van, és hogy milyen feladatot szán nekik, majd meg is jelenik a limó, hogy elvigye őket. Ennyit a könnyes búcsúról.
Amúgy az egész történetvezetés rizikós néha kissé – vagyis pont olyan a minőssége, amit a csatornától elvár az ember –, de azért ez a probléma sem vészes. És bár volt pár eltúlzott elem annak a kedvéért, hogy az egész alkotás jó színes és hivalkodó és tetszetős legyen, igazából csak egyetlen dolog zavart: a szerelmi bájitalos szál, de az is leginkább azért, mert az én elmémben egy szerelmi bájital a randidrogok mágikus megfelelője, és innentől kezdve úgy érzem, nincs helye egy ilyen – a felszínen – könnyed, kistiniknek készült filmben.
A díszletek, a helyszínek – különösen az elvarázsolt tó, amit basszus, ki fogom deríteni, hogy hol van, mert oda egyszerűen el kell mennem – szépek és részletgazdagok (apropó, egy kis trivia: a filmet részben abban az épületben vették fel, ami korábban már Xavier Professzor iskolájaként is szolgált), a jelmezek pedig egyenesen lenyűgözőek. No, persze nem az auradoniaké, ami a tipikus felső tízezer unalmas pasztellszíneit, hanem a négy utódé – az ő esetükben a jelmeztervező remekül játszadozott a karakterek adott színskálájával, a műbőrrel és az izgalmas szabásokkal.
A színészek ingadozó teljesítményt nyújtottak: Kristin Chenoweth állítom, hogy az eddigi legszórakoztatóbb Démona, és a többi három gonosztevőt alakító színész is imádni valóan ripacskodott, viszont utódjaikkal már nem voltam annyira megelégedve. Dove Cameron mondjuk kitűnik a bandából – a tizenkilenc éves színésznőben látok lehetőséget, és a fiatalok közül kétségtelenül neki sikerült az érzelmek legszélesebb skáláját bemutatni. Sofia Carson egyszerűn gyönyörűen mozog, egyszer meg mutat valami rettenetesen erőltetett beállást, Cameron Boyce és Booboo Stewart pedig nem is nagyon kapott játékteret. A Bent alakító Mitchell Hope-ról pedig inkább ne is beszéljünk – a srác remek, amíg sármosan kell mosolyogni, de minden komplexebb érzelem megjelenítése túlmutat a képességein.
Ami viszont a legjobban tetszett a filmben, arra még ki sem tértem: ez egyfelől a rengeteg tündérmesés easter egg, másfelől – amivel igazán lehengereltek – a metaforikus üzenet.
Az előbbiről nem beszélnék sokat – azt inkább látni kell. De ízelítőnek legyen elég annyi, hogy Hófehérke tévériporter, a Gonosz Királynő arca szét van botoxozva, Démona a frigóban tartja a varázskönyvét, Cralos pedig retteg a kutyáktól.
És végül jöjjön a kedvenc témám: a metaforikus üzenet. A filmben a jó és a rossz annyira sarkítva van, hogy azt nem is lehet komolyan venni, ebből viszont az is következik, hogy a csiri-csáré felszín alatt valami mélyebb tartalmat kell keresnünk – és nem is kell túl mélyre ásnunk. Az a jó a tündérmese-narratívában, hogy a benne feltűnő karakterek univerzálisak, és már alapból olyan morális üzenetek vannak beléjük kódolva, hogy nagyon egyszerű velük komplex problémákat közérthetően bemutatni. Itt sem más a helyzet: a film négy nagy gonosztevője valójában nem más, mint négy gyereknevelési hiba metaforikus megjelenése.
Démona a saját képére próbálja formálni Malt, anélkül, hogy egyáltalán érdekelné, hogy mi akar a lány. Szörnyella saját szimbolikus rasszizmusát neveli Carlosba azáltal, hogy démonizálja a kutyákat. Jafar túlságosan az énre helyezi a hangsúlyt, megfeledkezve arról, hogy a köz erejére is megtanítsa Jayt. A Gonosz Királynő hibája pedig az, ami számomra talán a legrémisztőbb volt: ő azt nevelte bele Evie-be, hogy csakis akkor ér valamit, ha kifog magának egy jó pasit, és ennek érdekében az a legjobb, ha saját személyiségét leépíti.
A film központi üzenete pedig nem más, mint hogy a rossz családból származó, hátrányos helyzetű srácoknak is van esélye túllépni a gyökereikből származó akadályokon, akkor is, ha még maga a társadalom is ellenük fordul. Mindössze annyit kell tenniük, hogy bíznak magukban, elhiszik, hogy képesek erre a változásra, és elfogadják a nekik felkínált segítséget. És az, hogy egy ilyen aktuális üzenet helyet kaphatott egy ilyen jellegű filmben, rengeteget jelent nekem.
A film utolsó sora Mal szájából hangzik el, a közönségnek címezve: „Oh, azt hittétek, hogy ez a történet vége?” Hát remélem, hogy nem – mert egy ilyen filmből tényleg kell a folytatás. Az Utódokat itthon előreláthatólag szeptemberben tűzi műsorára a Disney Channel.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Jó ez a kritika. Igaz én már kinőttem a Disney-filmekből, de mivel a tv-adókat már jóformán csak a reklámok leadása élteti, ezért belefért, mert legalább új.
Sajnáltam, hogy a dalokat nem feliratozták legalább.
Nekem azért megmagyarázhatnák az alaphelyzetet: 1. miért kell pont 16 évesen átvennie Bennek az uralkodást? Gondolom elsősorban a megcélozandó korcsoport miatt, mert egy 18-21 év feletti fiatallal nehezen lehetne azonosulni. 2. Kik voltak az utódok másik szülei?
Elég pörgősre sikeredett a film. A két srác karakterre szerintem is kidolgozatlan maradt. Azért látszik, hogy Mel még kezdő az emberi kapcsolatokban: észrevehette volna, hogy az ujja köré csavarhatná Bent bájital nélkül is. De még kicsi az ilyen játszmákhoz. A bájital szerintem ugyanúgy tündérmesékből vett elem, nem kell rögtön asszociálni. Nekem egyszernézős marad.