Mára igazi csemegével készültem. Biztos nektek is van jó néhány olyan filmélményetek, amin, ha nem is azonnal, de a végén, vagy egyes jelenetein tutira elsírjátok magatokat. Lássuk az én top öt bőgős filmlistámat.
A sort egy tavalyi film kezdi, a Mindenség Elmélete. Olyan film, amiről biztosan tudod, hogy nem vígjáték, és valamely pontján meg fog ríkatni. Az első mécses akkor tört el nálam, amikor Stephen próbál felkapaszkodni a lépcsőn, miközben a kisfia az emeletről bámulja. Hihetetlen az a pontosan átadott emberi szenvedést. Nagyon felkavaró, elképesztően megrázó, hiszen én egészséges révén bármikor fel tudok menni egy lépcsősoron, de Stephennek olyan lehetett, mintha én akarnék sziklát mászni. A többi jelenet sem piskóta, de e volt az első, amikor láthatjuk mennyire képes megtörni egy betegség az embert.
Második a felejthetetlen Oroszlánkirály. Nincs annyi papír zsebkendő a földön amennyit én elbőgtem ezen a filmen. És igazából nem feltétlen akkor a leginkább, amikor Mufasa meghal (tudom, hogy mindenkinek ez a jelenet ugrik be elsőnek) hanem amikor a csillagok alatt együtt fekszenek és nézik őket. A zene, és ahogy Sinkovits Imre elmondja, hogy a nagy királyok odafentről vigyáznak ránk, azonnal könnybe lábad tőle az ember szeme.
A dobogó első fokán egy tavalyi film áll, mely elsőnek nem is tűnik tragikusnak, vagy szomorúnak, ez pedig A bíró. Robert Downey Jr. és Robert Duvall rettentően jó alakítása, és a film hihetetlen jó története egyáltalán nem késztetne arra, hogy sírva fakadjak, ám a film hordoz jó pár olyan momentumot, ami nem, hogy sírást, síró görcsöt vált ki belőlem, azok pedig a múltbéli visszatekintések, melyeket régi felvételeken láthatunk. Annyira szívbemarkoló látni a család akkori boldog életét, és a mostani harcokkal, és konfliktusokkal teli jelenét. Az apa és fia harcát, ahogy le kell küzdeniük makacsságot, és sok-sok régi bántalmat egymással szemben. Az apa rosszabbodó egészségi állapota pedig még csak tetézi a helyzetet.
A második helyre az Én, Pán Péter került. Merem állítani, hogy Johnyy Depp munkásságának egyik legszebb ékköve. Sir James Matthew Barrie Pán Péter megalkotójának élettörténete, egy családdal karöltve, akik színt, és izgalmat visznek az életébe. Ám ami kiborító sírógörcsöt okoz az a vég. A filmben James azt mondja, hogy a szeretteink Sohaországba mennek a halálukkor, és ott élnek tovább. Hogy bármikor láthatjuk őket, csak be kell hunynunk a szemünket és elképzelnünk, hogy ott vagyunk, abban a minden gondtól, bajtól, fájdalomtól mentes világban, azokkal, akiket szeretünk. Ez a fim hatalmas segítség lehet bárki számára, aki épp most vesztette el valamely szerettét, vagy régebben veszítette el, nekem legalábbis az volt.
A díjnyertes szintén egy rajzfilm a Dumbó. Igazából ez egy aranyos film, és itt is csak egy jelenet van ami mondhatni engem kivégez. Azt szoktam mondani, ha egyszer valaki kínozni akar, akkor ezt a jelenetet játssza le újra meg újra és újra. Ez a jelenet nem más, mint a Kisbabám c. dal, amikor Dumbo elbúcsúzik az anyukájától, akit bebörtönöztek. Nem viccelek, ahogy ezeket a sorokat gépelem kiráz a hideg és legszívesebben elbőgném magam. A dal és a jelenet kombinációja, akkora fájdalmat kelt bennem, hiszen imádom az édesanyámat, és ebben a jelentben csak elbúcsúznak, de a dal valami elképesztő érzelmi hatást fejt ki — szerintem másokban is — hiszen rögtön arra gondolunk, hogy nekünk is egyszer el kell búcsúznunk az édesanyánktól, egyszer talán örökre. Úgy hogy, ha valaki azt akarja hogy ezer százalékosan elírjam magam, akkor kezdje eldúdolni az első pár sorát és végem.
Ha van kedvetek állítsátok fel ti is a saját listátokat, kíváncsi vagyok ti milyen filmen, vagy épp jelenetén pityeredtek el.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
