Mikor először hallottam a hírét annak, hogy a Marvel a Hangya kalandjairól készül filmet csinálni, nem igazán lelkesedtem az ötletért – mégis mit lehetne kihozni ennek a viszonylag ismeretlen, mellék-szuperhősnek a történetéből? Aztán beültem a moziba, és rá kellett döbbennem, hogy bizony baromi sokat.
Dr. Hank Pym (Michael Douglas) még a hetvenes években kifejlesztett egy formulát, amivel képes volt csökkenteni a távolságot az atomok közt, ezáltal összetömörítve a tárgyakat – és az embereket is, akik ereje méretükkel fordított arányban változott. Így lett Pymből a legendás Hangya, a katonaság titkos fegyvere. Azonban mikor a tudós egy Hangya-bevetés folyamán elvesztette feleségét, rádöbbent, hogy a technológia túl veszélyes ahhoz, hogy bárki is hozzáférhessen, ezért teljesen visszavonta azt, még a S.H.I.E.L.D.-től is megtagadva annak használatát. Később viszont mentoráltat fogadott maga mellé Darren Cross (Corey Stoll) személyében, aki túlnőtte magát mentorán, és a fejébe vette, hogy újraalkotja a legendás Hangya-formulát. Mikor Pym szembesült vele, hogy Cross közel jár az áttöréshez, rájött, hogy tennie kell valamit, még mielőtt a technológia rossz kezekbe kerül. Itt jön a képbe Scott Lang (Paul Rudd), a börtönviselt, Robin Hood-szindrómás elektromos mérnök, akinek egyetlen vágya van az életben, hogy az a hős lehessen, akinek kislánya, Cassie (Abby Ryder Fortson) látja. Pym és lánya, Hope (Evangeline Lilly) – akik kapcsolata nem egészen rózsás – nem túl tisztességes módszerekkel ráveszik Scottot, hogy dolgozzon nekik, és lopja el a Hangyapáncél Cross verzióját.
Amennyire féltem kezdetben ettől a filmtől, a végén kiderült, hogy pont annyira zseniális. A Marvel még mindig gyönyörűen tartja az egyensúlyt a spontán humor és a látványos akció közt, amit egészen komplex karakterrajzzal fűszerez, így sikerült elérnie, hogy a film első másfél óráját végigkuncogtam, míg az utolsó negyven percet kvázi leesett állal ültem végig.
Scott Lang nem egy szuperhős-alkat – ő elsősorban egy apa, akit a vágy, hogy segítsen családján, és saját morális iránytűje rossz útra térített. Bár szeretném jelezni, hogy egy pillanata nincs a filmnek, mikor nem szimpatizálunk a tolvajbandával, amibe Scott keveredett, és aminek tagjaiból végig ömlenek a spontán-abszurd poénok (Tolatunk, lassan tolatunk, tolatgatunk…). De visszatérve Scottra, és arra, hogy mi is annyira szerethető a karakterében – baromi egyszerű a férfival azonosulni, hiszen ő egy egyszerű fickó, akit nem vet szét se a pénz, se a pátosz, a patriotizmus pedig végképp nem. Ő mindössze csak a lányával szeretne lenni, ez minden motivációjának kezdete és vége, és ha eközben kicsit össze kell zsugorodnia, és lopnia kell, hogy jófiú legyen, hát üsse kavics.
Scott amúgy végig ezzel a mentalitással áll az egész ügynek, ami remek szituációkat szül, könnyed poénokkal tarkítva. Őt ellensúlyozza Hank és Hope egyáltalán nem zavaró komolysága – Hank nagy koponya, Hope pedig egyszerűen badass. Egy nőies nő, aki nem csak az üzleti életben van vezető pozícióban, de még a közelharcban is megállja a helyét. (Nem mondom, hogy remek szuperhősnő-alapanyag, de… Na, jó, mondom.) Ez a trió pedig remek magja a filmnek, megtámogatva Scott az előbb emlegetett bandájával, Cassie-vel, és természetesen a már emlegetett rosszfiúval, Darren Cross-szal.
Crossban az a nagyszerű, hogy egyszerre van híján az emberségnek, és nagyon is emberi. Híján van minden empátiának, van, hogy szemrebbenés nélkül öl, csak a pénz hajtja, és az sem érdekli igazán, hogy kihez kerül az a technológia, amit ő fejleszt ki. Viszont mindeközben egoizmusa már-már a pszichózis határait súrolja, és emiatt látszólag észre sem veszi, mi történik körülötte, mozgásteret adva hőseinknek.
A karaktereken túl a film rengeteg Avengers-easter eggel operál – ezek közé tartozik például a második plusz jelenet, ami már rögtön a Civil Warra utal előre, úgyhogy könyörgöm, senki se hagyja el a termet, amíg ki nem kapcsolják a vetítőgépet! De például feltűnik Falcon (Anthony Mackie), aki remekbeszabott harci jelenetbe bocsátkozik Scottal, és bizony az is szóba kerül, hogy egy ilyen helyzetben ugyan miért nem az az ember első dolga, hogy szól a Bosszúállóknak? Ja, és igen, van benne Peggy Carter (Hayley Atwell) és Howard Stark (John Slattery). És mindketten zseniálisak.
Ami a képi világot illeti, attól is lehidaltam. Scott mini-létét remek makro fotókra épített digitális technikával keltették életre, a film csúcspontja – amiben nem mondom el, hogy mi történik –, pedig egyszerűen bámulatos képileg. És ezekhez jönnek még az olyan jelenetek, mint például a szerverteremben történő hangya-derby, ami már 2D-ben is remekül nézett ki, úgyhogy el tudom képzelni, milyen pazar lehet három dimenzióban.
Summa summarum: tudom, hogy sokakban kételyek élnek az Ant-Mannel kapcsolatban – na, most ezeket tessék szépen kidobni a kukába, és beülni a moziba. Mivel a Marvel ismét nem tévesztett célt, és már megint összehozott egy olyan filmet, amit kár lenne kihagyni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
