Az eddig kijött utolsó DC rajzfilmes gyöngyszemhez érkeztünk, és ezzel a művel szeretném mindenkiben eltüntetni azt a kijelentést, hogy Aquaman a legbénább szuperhős, mert az újragondolásban hamar beelőzi jó pár társát. Ismerkedjünk meg az atlantiszi király és hős születésével.
A Mariana árokban tevékenykedő tengeralattjárókat váratlanul megtámadják, és egy el is tűnik a rajta elhelyezett bombákkal együtt. A dolgok felkutatására Cyborg indul, és őt is megtámadja egy csapat ismeretlen. Ezzel egy időben Arthur Curry épp túlesett édesapja temetésén — és egy kiadós kocsmai verekedésen — mikor is egy újabb csapat ismeretlen — ugyan azok akik Cyborgot is megtámadták —Arthur életére törnek, hogy ne álljon Orm herceg útjába. Megmentésére Mera, az atlantiszi harcos siet, majd a csata után Atlantiszba viszi, hogy tudomást szerezzen valódi kilétéről, és találkozhasson édesanyával, Atlantisz királynőjével. A gondok ott kezdődnek, hogy Arthurnak van egy féltestvére Orm, aki minden áron háborút akar indítani a felszíniek, és az alantiszi nép között, hogy ezt kihasználva király lehessen. Még arra is képes, hogy az emberi tengeralattjáróval egy hamis támadással mészárolja le népe egy részét, hogy a felszíniek ellen uszítsa azt. Így Arthuron és az Igazság Ligáján a sor, hogy megállítsák az árulót, és kibékítsék a népeket, megakadályozva a további vérontást.
Mint már régebben említettem Aquaman a Háborúban nem jelenik meg, így nem lesz alapító tagja a csapatnak, azonban a hiányra kárpótlást kapunk, hiszen a film mindenre választ ad. A történet nem épp csavaros, de nem buta, nem lyukas, szépen felépített, és pont jól van kiegyensúlyozva, hiszen ez a film mondhatni Aquamanről szól, de az Igazság Ligája is pont elég figyelmet kap. A két világ közti konfliktus is jól kivitelezett. Azzal kezdünk, hogy Atlantisz nem is létezik, legalábbis az Igazság Liga egyelőre ezt hiszi, de mindig megemlítik, hogy miután láttak már kb. mindent, így meg sem lepődnének, ha a mesekönyvekből előugrana egy új, víz alatti világ.
A humor is megjelenik, főleg a párbeszédekben, és ahogy egymással csipkelődnek a tagok, de mivel a film bővelkedik drámában és tragédiákban, így a humor nem tolakodó, csupán feszültségoldóként szolgál. A Háborúban történtek után jól vezetik tovább a szálakat. A „Szuper Hetes” csapatnevet gyorsan leváltják Igazság Ligájára, és így kezdenek el tevékenykedni, de közel sem működnek még, úgy ahogy kell. Ez abból látszik, hogy az elején úgy mennek egymásért, mint rossz gyerekért az anyja, hogy ugyan jöjjön már a megbeszélt helyre. Szóval alakulnak, de még mindig van min csiszolni. A szerepek még mindig adottak, leginkább Batman tűnik vezetőnek, de csak azért, mert ő a taktikus, és ő mondja meg, mi legyen a következő lépés, de a többiek mind kiegészítik jó gondolatokkal.
Visszatérve: Arthur az apja elvesztése után hamar egy olyan szituációban találja magát, ami egy átlagos embernek igazán kiborító lehet, és bár csak egy rövidebb jelenet erejéig látjuk, de pontosan ezért jó, mert a reakciója pont az, amit elvárunk, és amit mi is csinálnánk egy hasonló helyzetben. Kiakad, és át kell gondolnia a dolgokat, de ami nagyon tetszik, hogy nem azért borul ki, mert összezavarodik, hanem azért, mert az eddigi élete valahogy üres volt, valami hiányzott, és most, hogy összeállt benne a kép, végre tudja ki ő, ezt kell feldolgoznia.
Párja, Mera, igazi atlantiszi harcos nő, amolyan segítője, és bár első megnézésre nem volt túl maradandó, de második alkalomra már jobban tudtam azonosulni vele. Szimpatizálása eleinte csak kötelességtudatból és hűségből fakad, de természetesen gyorsan kialakul köztük egy erősebb vonzalom is.
A fő gonosz, Orm, Arthur féltestvére, és a trón követelője, egy igazi akasztani való, idegesítő, elkényeztetett, a világról semmit nem tudó, idióta, és igazából olyan, mint egy kisfiú, aki az aznapi csokoládéját követeli. Nem akar mást, csak a trónt, és képes szó szerint mindent feláldozni, de persze arról már megfeledkezik, hogy hiába a trón, ha nem lesz kin uralkodni. Orm igazából egy senki, és a szálak fő mozgatója Black Manta, aki kihasználva Orm gyerekeskedését próbálja leigázni a felszíni világot, persze végig úgy viselkedik, mint aki hűséges a kis herceghez.
Sok elgondolkodni valót kapunk, kedvencem például a terrorizmus igazi működését bemutató jelenet. De folytatódik Cyborg ember vs gép dilemmája, és persze Arthuron keresztül láthatjuk mekkora felelősség egy népet vezetni, és Orm bemutatja, hogy kell igazi gyerekes agyhalott módjára pusztulásba vezetni egy hadsereget.
A lezárás méltó, és, kielégítő, és kíváncsiságot hagy bennünk, hogy Arthur hogyan veszi majd az akadályokat királyként. A rajzolás gyönyörű, a harcoktól még mindig lehidal az ember, az Igazság Liga tagok pedig halál lazák, és pont annyit szerepelnek, amennyit kell nekik. Tehát összességében tisztességesen összerakott rajzfilmet kapunk magasan az elvártak fölött, ami szintén nem a legkisebbeknek való, mert itt is folyik vér rendesen.
Áttekintve, ez nekem az Assault on Arkham után a kedvencem (hiába a Batman imádatom) mivel végre úgy mutatja be Aquamant ahogy az megérdemli, felemeli az igazi hősök közé, és elfeleltetteti velünk, hogy mennyire alá becsülték szegényt. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy képességei közt van a szupererő, szinte sebezhetetlen, irányít minden vízi élőlényt, víz alatt is tud lélegezni, és ott van a mágikus szigonya, ami nem kevés misztikus energiát hordoz. Szóval ezek után kössön bele kedvenc kopoltyúsunkba valaki!
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback