Ha már volt egy külön cikk a Sengoku Basararól, akkor úgy illik, akkor legyen még egy az emészthetőbb kishúgáról, a szintén játékadaptációként behozott Sengoku Otome ~ Momoiro Paradoxról. Ez a széria közel sem tökéletes, de még így is klasszisokkal jobb, mint a vállalhatatlan, nem kevés Yuri faktorral rendelkező Sengoku Collection.
Történetünk főhőse Hide Yoshino (később csak Hideyohi), egy eléggé laza, lusta, de hatalmas szívvel rendelkező, kissé naiv lány, aki, hogy elkerülje a rossz töri jegyet, egy közeli szentélynél vesz egy talizmánt, ami nem kevés baj forrása lesz a későbbiekben. Hideyoshi, egy baleset folytán átkerül egy alternatív, Sengoku-kori világba, ahol szinte egyből összetalálkozik Akechi Mitsuhidével (aki nem mellesleg nagyon hasonlít az egyik barátnőjére), és Oda Nobunagával – csak éppen női kiadásban. Miután dekoltázs őrnagy magához veszi a kis szőkét, meg is kezdődik a kaland egy hihetetlen ereklye, a Karmazsin páncél darabajiért, amik a többi hadurak kezében leledzenek.
Amikor ezzel szembesültem, azt hittem, menten elkapcsolok, de aztán mégiscsak folytattam a szériát, ami minden lightos yuri vonása ellenére kifejezetten szerethető. A szereplők például remekek: Oda Nobunaga itt a kedvencem: nem egy elmebeteg hatalommániás, aki válogatás nélkül gyilkol mindenkit (Sengoku Basara), nem egy debil (Sengoku Collection), hanem egy, bár heves, de másokat meghallgató és kompromisszumokra hajlandó, bölcs vezető – és messze az egyik legférfiasabb női karakter, akivel volt szerencsém találkozni.
Mitsuhide pedig átmenet a tsundere és yandere között: megszállottan issza Nobunaga minden szavát, és jó ideig halálosan féltékeny Hideyoshira, de ennek ellenére nem rest megvédelmezni őt.Hideyoshi naivitása és dilis megszólalásai sokszor idegesítőek ugyan, de pont ebben is van az ereje: ő nem egy középkori hadúr, hanem egy egyszerű lány szemével látja a világot, és még Nobunagára (kit tiszteletteljesen csak Uram-nak szólít) is hat az ő szemlélete – pont, mint egykoron a valóságban.
A többi hadúr is jó lett (külön vicces a rejtett perverz Yoshimoto), de a Takeda Shingen vs Uesugi Kenshin ellentétet is remekül behozták, de a Ieyasunál tapasztalható jellemváltás is érdekesre sikeredett. Date Masamune pedig rendkívül titokzatos – csak az a gond, hogy egyből kilehet szúrni, hogy mik is azok a bizonyos titkok.
Egy szereplő létjogosultságában nem voltam biztos, ez pedig a beszélő kutya, Shiro volt. Aztán, ahogy fokozatosan néztem a részeket, rájöttem: egyrészt ő a pasik hangja (orrvérzés részéről) a sorozatban, továbbá az egyetlen hímnenű entitás, és ő maga is egy másik valóságból jött. Egy angol fórumon valaki nagyon hangoztatta, hogy Shiro Maeda Keiji megfelelője lenne – ehem. Erre én csak annyit üzennék, hogy tessék jobban megnézni azt a fejfedőt, amit visel!
A harcok mellett a poénok is remekek (a főharcban csak a rövidsége zavart), és az utolsó jelenet is csak finoman jelzi azt nekünk, hogy a szoros kötelékek akár világokon át is képesek kitartani. De a végső pipa azért jár, mert kellően merítkezik a történelemből (mind kapcsolatok, mind események terén), de mégis képes egy önálló kerettel is rendelkezni, ahol megengedhető (sőt, kötelező) a bizonyos fokú változtatás.
Higgyétek el csajok, a Sengoku Otome messze nem nézhetetlen sorozat: a yuri jelenetek egyáltalán nem vészesek (látszik, hogy nem azon van a hangsúly), a szereplők és maga a kissé sablonos történet is remek. Fiúk, nektek meg ott lesz dekoltázs őrnagy!
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
