Már- már idegesítő, eltúlzott angol stílus, egy báránybőrbe bújt démon, meg egy kisfiúnak álcázott, bosszúszomjas gróf. Ez a Kuroshitsuji, vagyis a magyarok kedvenc nyelvtörője.
A XIX. századi Londonban járunk, a politikai, és társadalmi kép nagyjából pont az, amit a tankönyvekből megismertünk: van egy Viktória királynőnk, és az őt szolgáló nemesség. Az egyik ilyen nemesi család, a Phantomhive-ok történetébe kapunk bepillantást, pontosabban a fiatal trónörökös életébe, akinek gyermekkora korán sem annyira fényes, mint amilyen lehetett volna. Szüleit kiskorában lemészárolták, s bár birtoka, vagyona és címe megmaradt, lelkében akkora törést szenvedett, hogy komor, megkeseredett, bosszúra éhes, és korához képest túlérett személyiséggé változott, de nem csoda, hiszen nemcsak családja vagyona felett kell uralkodnia, hanem a királynő minden kívánságát is lesnie kell. Annak érdekében, hogy megfizessen a családja gyilkosainak, szerződést köt egy démonnal, hogy segítsen azokat előkeríteni, a fizetség pedig nem más, mint Ciel lelke. A démon viszont nem épp ördögien gonosz külsővel rendelkezik (már ha nem az ördögien szexi kifejezést akarjuk ráaggatni) Sebastian Michaelis, inas képében, minden áldott lépését követi az ifjú úrnak, és komornyikja révén felszolgáló, szakács, és testőrként is jól funkcionál, de amúgy bármit képes elvégezni, hiszen ő egy Démoni Komornyik.
Bár Ciel a főszereplő, a legtöbb rivalda fény mégis Sebastianra, és az ő macskamániás pofikájára irányul. Elmondhatjuk róla, hogy szinte tökéletes. Problémamegoldó képessége határtalan, elképesztő pontos, ismereteibe, és tudásába senki nem merne belekötni, harci képességei pedig felérnek egy kisebb hadsereggel. Azonban Sebastian legnagyobb adottsága talán mégiscsak a türelmében rejlik. Úgy értem, ki az az elvetemült, aki éveket, vagy netán évtizedeket képes arra várni, hogy behabzsolhasson egy lelket, pláne egy nyeszlett kisfiú lelkét. Az egyik részben meg is említi, hogy már nagyon éhezik egy jó lélek elfogyasztására, de megéri kivárni a gazdája nyújtotta csemegét. Szóval Sebastian szép arcán, és tökéletesen rajzolt testén túl, ő valóban maga a megtestesült precizitás, ez látszik abban, ahogy az ifjú úr napirendjét követi, vagy, ahogy az aznapi menüről tart egy komplett gasztronómiai bemutatót. És ez az anime bár nem ételekről szóló sorozat, de esküszöm akár az is lehetne — már, ha az angol konyhát kell bemutatni.
Ciel karaktere kimerül abban, hogy komor, és szeret lány ruhába bújni. Na, jó nem, de miért van az, hogy az az egyszeri alkalom vált egy egyik legtöbbször cosplayezett ruhává? Ciel sem maradhat el precizitásban, ám az ő igazi ereje kitartásában van, na meg a hűségében. Beáldozni a lelkét a végső cél érdekében, illetve hűen szolgálnia hazáját egy éppen tíz éves fiúnak nem egyszerű feladat, de persze a megfelelő segítség mellett ez könnyen megy.
Ha már a hazaszolgálat: mikor Ciel feladatot kap a királynőtől — a krimis, és nyomozós szálakban vélek felfedezni egy leheletnyi Sherlock és Watson beütést, de meg nem tudnám meg mondani melyikük melyik. Talán mindkettő Sebastian, úgy is ő végzi a piszkos munkát, Ciel meg a nevét adja hozzá.
De ne ragadjunk hozzá ennyire a két főszereplőkhöz, akad itt érdekes karakter bőven. Ha esett szó démonokról, jöjjenek a másik oldal képviselői, a halálistenek. Ők azok, akik a holt lelkeket elviszik a túlvilágra, ismerős minta, lásd: Bleach. Ezek a srácok szervezetként dolgoznak, és mondhatni igencsak gyűlölik a démonokat és az érzés kölcsönös. Kivéve Grellt, és sajnálom, de én kimondom: ő egy igazi díszbuzi. Pontosan az a karakter, aki bájolog, csücsörít, műszempillát rak fel, és nem tagadom, jól néz ki, nagyon egyedi, de úgy szúrja az ember szemét. Már aki nem yaoista, mert a Yaoisok ebben a pillanatban véreztek el orron keresztül. Grell jellemében, ha tovább áskálódunk, találunk némi érdekességet, de az egészet annyira elönti a csillogós bájgúnár stílus, hogy ember legyen a talpán, aki előás belőle valami értelmeset is azon kívül, hogy el akarja vinni Sebastiant egy körre.
A másik szintén érdekes karakter Undertaker, aki nekem egy Stein 2.0 a Soul Eater-ből. Nem tudom melyik volt hamarabb, de annyira rá hajaz, illetve talán Break stílusa hasonlítható az övére a Pandora Herts-ből, de ne kalandozzunk el ennyire. Ő az alvilág, a halottak és hasonló kellemes témák tudója, és Cielék nála kötnek ki elsőként, ha egy gyilkossági ügyet kell felgöngyölíteni. A tag őrült, kétség sem fér hozzá, de megvan a magához való esze, és a segítő funkcióját teljes mértékben betölti.
A Cielt szolgáló másik négy szereplő Bardroy a szakács, Maylene a szobalány, Finnian a kertész, és Tanaka úr, a másik inas. Na, ők egyáltalán nem azt a szerepet töltik be, amire rendeltettek. Egyik sem végzi jól a dolgát, folyton elrontanak valamit, összetörnek, felrobbantanak, és igazán vicces a szerencsétlenkedésük, ám nem csap át idegesítőbe. Ami a legjobb, hogy kiderül, hogy miért nem ért egyik sem a feladatához, és zseniális! A történetet kellő komikummal látják el, de a komoly vonalra is rászolgálnak, igaz csak a Book of Circusban derül ki, hogyan, de érdemes kivárni.
A grafika teljesen rendben van, amint azt sokszor írtam a karakterek nagyon jóképűekre sikerültek, a zene adja a hangulatot, a japán hangok pedig totálisan jól hozzák a karaktereket, nem lehet beléjük kötni.
Számomra a lezárásban bukik el a dolog. Hiszen végül is nem tudjuk meg pontosan, hogy most megette, nem ette a lelkét, mit is csináltak ők pontosan abban a csónakban? Szóval a vége zavaros katyvasz, és a további évadok sem adnak válaszokat ilyen téren semmire. Valahogy az animéket mindig a végüknél baltázzák el, nem tudom, mi történik, elfogy az ötlet, vagy a pénz? Lehetne követni a mangát, mondanák az okosok, de valahogy ez sem a készítők specialitása, valami hülyeséggel kell lezárni, hogy bosszantsa a nézőket.
Összességében a Kuroshitsuji első évadát nézve — a lezárástól szigorúan eltekintve — jól felépített, komoly hangvétele mellett szórakoztató, poénos, kissé idegesítő, de pont annyira amennyit el tudunk viselni, illetve krimis csavarokban bővelkedő, misztikummal átitatott, történelmi alapokon nyugvó alapmű. Ami jó üzeneteket közvetít, és egyedi szereplőket tartalmaz, mindazoknak, akik le tudnak mászni a képernyőről, miután Sebastiant meglátták…
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback