Mel Brooks sok mindenből készített paródiát – például Robin Hood vagy Drakula történetéből, vagy éppen a nácikról. Így talán az sem meglepő, hogy a történelmet is górcső alá vette.
A Világtörténelem – 1. rész nem egy összefüggő történet, hanem skiccek itt-ott lazán összekapcsolódó sorozata. A film kisebb szegmensekkel kezdődik, amik bemutatják az ember fejlődését az őskorban, majd teszünk egy röpke kitérőt a mózesi időkre. Ezt követi a római kor, amikor találkozunk az első komplexebb történettel: itt a komikus Comicust (Mel Brooks) követjük, akit némi munkanélküliség után meghívnak, hogy előadjon Néró császárnak (Dom DeLouise), valamint a feleségének, Nympho császárnénak (Madeline Khan). Persze semmi sem megy zökkenő nélkül.
Ezt a szegmenst – ami amúgy egészen az Újszövetségig folytatódik – egy újabb rövidebb bevágás követi, méghozzá az inkvizícióról. Zenével. Igen – Mel Brooks (aki itt amúgy a főinkvizítort alakítja) gyakorlatilag egy musicalbe illő dalt ad elő az inkvizíció erényeiről, kínzóeszközökkel és szinkronúszó apácával tarkítva.
A filmet kvázi az ezt követő francia forradalom zárja, ahol – ismét Mel Brooks által vezetve – egy pisis fiú a francia királyi udvarból átveszi a király helyét, hogy megmentse őt a csőcseléktől. Persze a alsó munkásosztály eme tagja egyáltalán nem tudja, hogyan is viselkedjen királyként, és így számos abszurd és vicces helyzetbe kerül, ami befolyásolja az egész forradalom végkimenetelét – bár azt meg kell hagyni, hogy főszereplőnk így legalább megtudja, hogy „jó dolog királynak lenni”, ahogy szól az azóta szállóigévé vált sor.
A film humorára a tipikus Mel Brooks-stílus jellemző: entellektüel, polgárpukkasztó viccek, amiknek a felét első megtekintésre a néző észre sem veszi – komolyan mondom, én volt, hogy sokadik megnézésre vettem észre valamit a háttérben, ami után öt percig szakadtam. Ugyanakkor viszont a viccek itt-ott már áthajlanak a mocskos/undorító tartományba, másfelől azonban vannak benne olyanok is, amik ugyan esetleg a konzervatív keresztények számára sértő lehet – mint például amikor Comicus megjelenik az utolsó vacsorán –, azonban olyan lehetőségeket aknáznak ki, amiken azóta is ámulok.
A történetvezetés a film szerkezetéből adódóan elég gyenge, de a két nagyobb szegmens – a római és a francia forradalmat bemutató – viszont egész szépen ívelt, és a maga módján, rettentő abszurd módon, össze is kapcsolódik. A közéjük ékelt apróbb jelenetecskék pedig hatalmasak, néhol már csak egyszerűségük miatt is – Mózes (szintén Mel Brooks) és az első kritikus cameója például nagy kedvencem. Ugyanakkor viszont belátom, hogy ez a szerkezet lehet, nem mindenkinek fekszik – nekik viszont azt ajánlom, hogy próbálják a filmet egy másfél órás Benny Hill Show-szerű műsorhoz hasonlóan felfogni, és akkor máris tetszeni fog.
A mozit amúgy jó Mel Brooks-módra a második rész trailere zárja (ez persze nem létezik, ahogy Űrgolyhók kettő sem lesz soha – sajnos)ami műkorcsolyázó Hitlert és űrutazó zsidókat ígér – ami alatt amúgy az a dallam szólal fel, amit Mel Brooks egy évtizeddel később ismét felhasznált a Robin Hood, a fuszeklik fejedelmében – csak itt a szöveg Jews in space, ott pedig Men in thights.
Belátom, hogy – mint a legtöbb Mel Brooks-filmhez – ehhez az alkotáshoz is kell egy bizonyos elmeállapot. Ám mégis azt mondom, hogy ha teheti, mindenki adjon neki egy esélyt, mert ennek a paródia-géniusznak az agymenéseit egyszerűen kár lenne kihagyni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
