Tanmese a női létről „tizenkettő egy tucat” vígjátéknak álcázva.
Carly (Cameron Diaz) sikeres ügyvédnő, akinek nem éppen kenyere az exkluzivitás, vagy a hosszú távú kapcsolatok – ám új pasija, a tökéletesnek tűnő Mark (Nikolaj Coster-Waldau) miatt még ezt is hajlandó újragondolni. Azonban minden hibája ellenére Carlynak is megvannak a maga határai – az pedig, hogy egy nős pasival randizzon, túlmutat ezeken a határokon. Marknak pedig, mint kiderül, bizony felesége van, a tőle teljesen függő és mit sem sejtő Kate (Leslie Mann). A két nő pedig szembekerül egymással, ám ahelyett, hogy a másiknak esnének, furcsa barátság alakul ki kettejük közt, aminek alapja, hogy mindketten meg akarják leckéztetni Markot – és ezen hadművelet nyomán akadnak rá a férfi harmadik nőjére, a fiatal és kelekótya Amberre (Kate Upton). Ahogy pedig ez a három nő egyre mélyebbre ássa magát Mark mocskos ügyleteiben, kiderül, hogy a férfi nem csak hűtlen, de még a vagyonából is igyekszik kiforgatni Kate-et, amit persze egyikük sem hagyhat.
Az szeretném leszögezni, hogy annak ellenére, hogy a bevezetőben tanmesének tituláltam a filmet, nem vagyok tőle elájulva. Lényegében ez is csak egy fékig komolyan vett, csajos vígjáték, amiben azért a férfinézők kedvéért villan pár comb meg dekoltázs, a csajok pedig többször jó nagy hülyét csinálnak magukból. A film vége is a jól ismert forgatókönyv alapján íródott, vagyis az égadta világon semmi sincs benne, amire ne számítana a néző.
Erényének tekintem mégis azt, ahogy a mozi bemutatja Kate karakterét. Bár a filmet kvázi Cameron Diaz viszi a hátán, Kate az igazán érdekes karakter, legalábbis számomra – és ezzel egy időben ő a legrémisztőbb is. Hiszen mikor megismerjük, akkor már évek óta Mark alávetettje, akinek a férfin kívül gyakorlatilag nincs élete: gyereke nincs, mert a férfi nem akart; munkája nincs, mert minek; az összes barátját a férjén keresztül ismeri; és így tovább. Így hát Kate teljesen összezuhan, mikor tudomást szerez Mark hűtlenkedéséről, azonban a már lassan Stockholm-szindrómába áthajló kapcsolatuknak hála van, hogy megremeg benne a bosszú iránti vágy, és nem sok híja van, hogy fátylat borít az egészre és visszamegy a férfihez azt hajtogatva, hogy mindez csak egy félreértés, és Mark valójában jó ember.
És ez a motívum baromira szíven ütött, hiszen ezer meg ezer ilyen nő létezik a világban, akik olyan kapcsolatban élnek, ahol elnyomják őket, megfosztják őket az identitásuktól, ők mégsem törnek ki, hanem bebeszélik maguknak, hogy ez nekik jó. És ebből a szempontból – ha másikból nem is – büszke vagyok erre a filmre, mert egészen hitelesen bemutatták Kate ez irányú jellemfejlődését, bemutatva, hogy igenis túl lehet lépni az ilyen kapcsolatokon.
De mondom, a filmben minden egyéb klisé, és csak a megszokott, tompított mértékben szórakoztató. Az egyes testi poénokért pedig kifejezetten haragszom, mert 2015-ben – vagyis 2014-ben, mert akkor készült a film – már túl kéne lennünk azon, hogy halálosan viccesnek gondoljuk, hogy valaki összefossa a nadrágját, vagy éppen dühében átsétál egy üvegfalon. Ezek olyan lerágott poénok, amik újkorukban sem voltak viccesek.
Összességében A csajok bosszúja tökéletes csajos tucatfilm, ami pontosan annyit tud felkínálni, mint kategóriájának 95%-a, se többet, se kevesebbet – ez alól az egyetlen kivétel a Kate által bejárt önismereti ösvény.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
