Lehet, hogy én vagyok túlzottan vajszívű, de én a Yugioh Gx-et – elmenekül a kődobálók elől– kisebb-nagyobb hibáitól eltekintve igenis egy jó folytatásnak tartom, mint ahogy azt egy korábbi cikkben röviden összefoglaltam. Na, most érkezett el az idő a leszámolás folytatására.
Történetünk 10 évvel a DM cselekménye után játszódik, ahol már iskolai szinten oktatják a párbajozást, a Seto Kaiba által alapított Párbaj Akadémián (meg még pár hasonló iskolában). Főhősünk Jaden (vagy Judai), éppen jelentős késésben igyekszik a felvételire, ám ekkor egy idegenbe ütközik (aki mindenkinek leesik, hogy az Yugi, csak neki nem), aki merő kedvességből odaadja neki Kuriboh-t. Végül nagy nehezen átverekszi magát a végső vizsgán, és az Akadémia diákja lesz, de ott is a legalsó osztályba, a vörös Sliferbe kerül. Ott egyből összebarátkozik a félénk Syrussal (Sho), valamint az annyira nem kiváló párbajozó, sokkal inkább kártyatervező Chumley-val (Hayato). Ami pedig ezután következik, az az, amire mindenki számít: nagy harcok, erős ellenfelek, és persze az elmaradhatatlan sötét oldal.
Gyorsan túl akarok esni a síráson, így a negatívumokkal kezdem: Jadent, bár alapvetően kedvelem, azzal is tisztában vagyok, hogy egy rendkívül idegesítő srác tud lenni, és a legnagyobb hátránya: ő nem Yugi. Másik, amit tudok sajnálni, hogy az anime szinte nyílegyenesen kanyarodik el a manga vonalától, de ez valójában csak félig hátrány: míg így a mangából négy vagy maximum öt érdekes karaktert vesztünk ezáltal, az animéből sokkal több esett volna áldozatul, ha nem úgy alkották volna meg, ahogy. Igaz, így kapunk pár fölöslegesen idegesítő személyt (Pl: Crowler), de azok felett át lehet lépni.
Ennyi. Én szerény zombi doktor személyem csak ennyi kukacoskodni valót talált a szériában (meg még annyit, hogy a történet nem veri azokat a bizonyos magasságokat), hiszen a párbajok még mindig remekek és kellően pörgősek, az ellenfelek is tudnak azért néha meglepetést okozni főhőseinknek, és nem egy igazán sokkoló pálfordulásnak is szemtanúi lehetünk a Gx során. Itt megragadnám az alkalmat, hogy előhozakodjak egy erre tökéletes példával: megkockáztatom, hogy talán az összes szériából a legkedvesebb szereplőm, Zane (vagy Ryo Marufuji), egy hideg, antiszociális, de remek párbajozó, és minden ridegsége ellenére jó testvér. Na, kedves Hell Kaiseren csavartak egy olyan 180 fokot a második évadban, hogy többszöri nézésre sem hittem a szememnek – a megváltozott szinkronja miatt meg a fülemnek. És aki Jadenre is csak egy lüttyő mamuszként gondolt, az nézze meg sürgősen azt az Arc-ot, amikor…
A grafika az elvártnak megfelelő, a japán (!) openingeket kifejezetten jó hallgatni, és a magyar szinkron – a fentebb említett sokkomat leszámítva – is kitett azért magáért. Egyszóval, én teljesen és totálisan nem értem ezt az olykor fehéren izzó gyűlöletet a széria felé.
Én magam nagyon szeretem, és remélem azért pár embert sikerült megtérítenem, hogy legalább egyszer nekifusson a Gx-nek. Én is most még tartalékolom a csúnya szavakat,és felkészülök a jövő szombati pofonpárbajra, amit a 5D’s ellen fogok vívni.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback