Most ugrunk egy jó nagyot, pontosan hat évet, egyenesen a revival-érába (annak sem a kezdőpontjára, hiszem A hercegnő és a békáról már volt cikk a blogon), ami korszakot a régi, klasszikus, éneklős-hercegnős tündérmesék visszatérése jellemez, és így az Aranyhaj tökéletes mintapéldája is a Disney jelenleg is tartó érájának.
Egyszer régen lehullott egy darabka napfény az égből, amiből egy virág nőtt – ennek a virágnak pedig varázsereje volt: ha énekeltek neki, meggyógyította az embert. Ezt a képességét használta ki Gothel anyó, aki a virág segítségével évszázadokon keresztül fiatal maradt. Csakhogy egy napon megbetegedett a szomszédos királyság várandós királynéja, mire a palotaőrség felkutatta a virágot, amiből utána gyógyfőzetet főztek a királynénak. Így annak varázsereje átruházódott a születendő királylányra, Aranyhajra, akinek a varázs a hajában bújt meg. Azonban ha levágják, elszállt a varázs, így a fiatalságába kétségbeesetten kapaszkodó Gothel anyó elrabolta a csöppséget, és elrejtette őt az erdő mélyén egy toronyban, hogy így használja ki a kislány folyton növekvő hajában rejlő varázst. Aranyhaj szinte teljesen magányosan nő fel itt – egyetlen társasága Gothel anyó, és egy Pascal nevű kaméleon –, egyetlen vágya pedig az, hogy egyszer közelebbről is láthassa a lebegő fényeket, amik születésnapja éjszakáján jelennek meg az égen, ezt viszont Gothel anyó szigorúan megtiltotta. Ám Aranyhaj tizennyolcadik születésnapja előtt egy idegen, a sármos tolvaj, Flynn Rider téved a toronyba, akit rémületében Aranyhaj kiüt egy palacsintasütővel, majd pedig elrejti zsákmányát, a palotából lopott tiarát. Ezután a lány egyezséget ajánl Ridernek: ha elviszi őt a fényekhez, visszaadja a tiarát.
A poszt-reneszánsz kissé lehangoló második fele után kész felüdülés fejest ugrani a revival-érába – persze nem azt mondom, hogy az Aranyhaj tökéletes lenne, de tény, hogy sokkal jobb – és népszerűbb is –, mint például az igencsak lapos A legelő hősei.
Elsőszámú problémám – mert miért ne kezdjük a negatívumokkal? – az, hogy számomra a film románca mindig is kicsit pedofil volt (persze lehet, hogy velem van a baj). Igaz ugyan, hogy Aranyhaj a film alatt tölti be a tizennyolcat, Flynn pedig húszas évei elején-közepén jár, azonban a lány izolált gyermekkora miatt érzelmileg nagyjából egy tízéves szintjén áll, ezért ha beleásom magam kettejük kapcsolatába, akkor nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy a hatalmi egyensúly libikókája kettejük közt nagyon átbillen Flynn oldalára. Viszont ha nem ásom bele magam annyira, csak hagyom, hogy sodorjon az ár, akkor nagyon cukik. Nagyon, nagyon cukik – mert ki ne olvadna el, ha olyan dolgokat mondanak neki, hogy „te vagy az új álmom”?
De amúgy erre a „hagyjuk, hogy sodorjon minket az ár”-hozzáállásra az egész filmben szükség van. A történet elég kacifántosan halad előre, jó sok kalandos epizóddal, így nem éppen mondhatnám, hogy egységes lenne. Viszont végig nagyon szórakoztató és látványos, így ez igazából nem is annyira zavaró. Meg aztán amúgy is van egy olyan bája a történetnek, a szereplők remek dinamikájáról (tudjátok, ha eltekintünk a pedofil felhangtól) már nem is beszélve, ami a korszak nevéhez passzolóan feleleveníti a kilencvenes évek nagyjainak hangulatát, így hát nem nehéz beleszeretni a filmbe.
Hanem amit igazán imádok az Aranyhajban, azok az apró részletek, a kis nüanszok, és a pillanatnyi reakciók – az éneklő zsiványok a Csúcs Kiskacsában (állítom, hogy az álmokról énekelt daluknak van a legjobb szövege az összes Disney-dal közül, mondjuk csak angolul), Gothel anyó motyogása, Aranyhaj izgatottsága, az apró kis poénok, és Flynn karakterizációja és úgy alapból a rengeteg, sokszínű karakter mind-mind olyan dolog, ami a sokadik megtekintéskor is képes lekötni és elámítani. De ebbe a kategóriába tartoznak még az apró kis rejtett utalások, amik főleg Aranyhaj és Gothel anyó kapcsolatában jelennek meg.
Ezen az ömlengésen felül azonban van még egy apróság – mondjuk ez nézőpont kérdése – a filmben, ami viszont zavart: ez pedig nem más, mint a szinkron. De nem is az egész szinkron, mivel Náray Erika Gothel anyója egyszerűen zseniális, Csifó Dorina vinnyogásától Aranyhaj szerepében viszont néha a falat tudnám kaparni. Sajnos a magyaroknak sem az Aranyhaj, sem a Jégvarázs szinkronját nem sikerül száz százalékosan eltalálnia, és a magyar Aranyhaj bizony sehol sincs a Mandy Moore által életre keltet eredetihez képest.
Összességében viszont igazán bájos film az Aranyhaj és a nagy gubanc, ami még kissé kaotikus történetvezetése ellenére is kiérdemelte helyét a Disney dicsőségcsarnokában – de ha tehetitek, inkább angolul nézzétek meg.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
